Bod Péter Önéletírásából

Felsőcsernáton

Én, Bod Péter, Erdélynek abban a részében, amely Moldvára tekint, a szántóföldben, rétekben, erdőkben, vizekben és más természeti javakban bővelkedő Felsőcsernáton községben, Kézdiszékben, a székelyek között születtem az 1712-ik évi február hó 22-ik napján.

Anyám pedig Felsőtorjai Sólyom Euphrosina volt, Sólyom István és Albisi Bod Anna leánya, akit atyám, miután Magyarország királya s a magyarok között megköttetett a béke, az 1711-ik évben ősi telkére visszatérve, leányként vett nőül. Ő Alsócsernátoni Damokos Péter özvegyének udvarházában nevelkedett, akivel rokonságban volt. Ebből a házasságból maga Péter volt az elsőszülött.
Atyám nemesi családból származott, és megvan az úgynevezett címeres nemeslevél, amelyet én, mivel már tűz és víz is veszélyeztette, nehogy valamikor teljesen elpusztuljon, a Gyulafehérvári Tisztelendő Káptalannál tettem le, és az okmányról (...) törvényes másolat kiadását kértem (...).

Atyám nem volt tudományosan képezve, hanem minden tanulság híjával lévén, gyakran panaszolta szerencsétlen sorsát és neveltetését. Ezért annál nagyobb szenvedelemmel szánt engem arra, hogy jártasságot nyerjek a finomabb tudományokban. Az 1718-ik év vége felé rábízott tehát az iskolamesterre, hogy bevezessen a tudomány elemeibe, de a dolgok hamarosan bekövetkezett változása és a beállott különféle szerencsétlenségek minden törekvést majdnem a csírájában fojtottak el.

Az 1718-ik év ugyanis vagy semmit sem jelentő, vagy nagyon csekély termést hozott Erdélyben, különösen pedig a Székelyföldön, amiért azután a legnagyobb gabonaínség állott be. Ezért történt, hogy a székelyek legnagyobb része Erdély más vidékeire és Havasalföldre meg Moldva szomszédos tartományaiba szóródott szét. Akik pedig a helyükön maradtak, különféle módon küszködtek az éhséggel.

Az éhség és a szokatlan étel miatt az ember nedvei szükségképpen elromlottak; ezért az 1719-ik évben, a tavasz beálltakor a Székelyföldet akkora pestis támadta meg, hogy egy év leforgása alatt több mint százezren pusztultak el. Ez a közös csapás atyámat is elragadta két gyermekével, Krisztinával és Mózessel; engem is levert a pestis mérge, de Isten kegyessége által visszaadatván az egészségem, felgyógyultam, és két nőtestvéremmel, Zsófiával és Judittal árván maradtam özvegy anyám gondjára.

Én tehát anyámnak és mostohaapámnak a gondoskodása folytán újból elkezdtem az iskolába járni, csakhogy szerencsétlen útmutatókat nyervén, lassú haladást tettem, míg eltelvén a tél és még egy másik is (tavasszal és nyáron kénytelen voltam ugyanis vagy marhákat legeltetni, vagy más mezei munkát végezni), az alsócsernátoni iskolában Szathmári Gábortól kapott oktatás mellett leraktam a tudomány első alapjait.

Nagyenyed

A legnagyobb hévvel viseltettem a tudományok iránt, de hiányzott a tanulásra való alkalom. Végre, amiért olyannyira vágyakoztam, az 1724-ik évben, ősz táján, a nagyenyedi kollégiumba mentem. Ott Ördög Gábor diák oldala mellett a tanulásra alkalmat szerezvén, nekifeküdtem a tanulmányoknak, de az ő fösvénysége miatt gyakran kellett az éhséggel küszködnöm. Ezt a nyomorúságot mégsem éreztem oly nagynak, mint amekkora volt, minthogy a tanulmányok édessége, amelyek iránt a legnagyobb szeretettel viseltettem, valahogyan könnyűvé tette a bajokat.

Az irántam annyira kegyes Istennek gondviselése folytán kegyébe jutván Bán Sárának, Horvát István enyedipolgár özvegyének, aki valahogyan tehetős volt, az ő kegyére támaszkodva az 1726. és 1727. években folytattam a klasszikus tanulmányokat.

Közben a klasszikus tanulmányok ideje letelvén, mivel Felsőbányára meghívást kaptam, az 1729. év április 15. napján aláírtam az ottani iskola törvényeit.

Végül ruhát és egy kevés pénzt szerezvén, amiből egy ideig fenntarthatom magam Enyeden, újból Enyedrejöttem, és itt az 1732. év május 8. napján aláírtam a kollégium törvényeit.

Az enyedi kollégiumban a bölcseleti tanulmányokban Vásárhelyi Tőke István, a kiváló férfiú volt a vezetőm, a teológiaiakban pedig Szigeti Gyula István, a hírneves teológus. Mivel a nyelveket senki sem tanította, mint Felsőbányán többnyire, itt is a saját erőmből tanultam.

Viseltem a kollégium kebelében néhány tisztséget is. Így az 1736. évben a kollégium könyvtárának gondozásával voltam megbízva, az 1737. évben pedig mint a héber nyelvben első azt a feladatot kaptam, hogy a diákoknak adjam elő Sichardus nyelvtanát.

A szászvárosi egyháztól meghívást kaptam az 1739. évben az ottani virágzó iskola vezetésére. Ezt azonban nem akartam elfogadni, hanem lassanként magasabb dolgokra készültem. A szászvárosiak igyekeztek a szék nyilvános jegyzői tisztére is meghívni és abba beállítani, de én már az egyházi szószékre szenteltem magam, és óhajtottam a tanulmányok kedvéért a külföldi akadémiákat meglátogatni. Így tehát az enyedi kollégium jeles tanárainak, Ajtai A. Mihálynak és Borosnyai Zsigmondnak tanácsával élve megfolyamodtam és megkaptam a leideni akadémiai alapítványt, minthogy Leidenben az enyedi kollégiumból ketten tartattak el közköltségen.

Enyeden, miután üdvözöltem jótevőimet és pártfogóimat, megtudtam a kiváló Ajtai Mihálytól, hogy megbízása van meghívni engem méltóságos Bethlen Katalin grófnő, néhai Széki Teleki József római szent birodalmi gróf özvegye, egy minden keresztényi erényekkel ékes és majdnem páratlan úrnő udvari hitszónokául, sőt a meghívást hozzám el is küldötte, amit azonban én nem kaptam meg.

Olthévíz

Miután megtudtam a méltóságos [Bethlen Katalin] grófnő kívánságát, mivel máskülönben is nagyon lekötelezettnek éreztem magamat, mint aki a kollégiumban az ő segélypénzével nyertem eltartást, beleegyeztem, hozzá mentem, és az 1743. év december 29. napján egyházi beszédet tartottam e helyről: 2 Joh. 1, tekintettel a méltóságos és kiválasztott úrnőre, akinek előrelátó gondossága által Hévíz község lakóinak nagyobb része a szentháromságellenes vallásról a helvét hitvallásra tért.

Az udvarban a szent szolgálatban működve több évet töltöttem nem minden haszna nélkül magamnak és másoknak. Az Isten jósága eszközölte ugyanis, hogy [Bethlen Katalin] grófnő irántam a legkegyesebb lélekkel viseltetett, és mások is megbecsültek. Ez a helyzet előttem is majdnem teher nélkülinek tetszett, és kellemes életet éltem, mely azonban nem volt tudományos működés nélkül való. Rendes munkáimon kívül, melyek az 1746. évtől megkétszereződtek, Hévíz községben is vállaltam a papi szolgálatot, és ekként egyszerre udvari és községi egyházi hitszónok voltam, megírtam és kiadtam néhány könyvet.

Fogaras

Barátaimnak, főképp pedig méltóságos [Bethlen Katalin] pártfogónőmnek a tanácsára az 1748. év február 29. napján eljegyeztem a kitűnő és nemes hajadont, Enyedi Sámuel, nemes férfiú és fogarasi polgár, akkoriban Brencovan de Bessaraba Konstantin fejedelem erdélyi jószágainak igazgatója, leányát, Enyedi Máriát, akivel március 19. napján Fogarason tartottam meg az esküvőmet.
(…) Ő jámbor, okos, szemérmetes volt, felékesítve mindazon erényekkel, amelyek nemének részéül eshetnek, kiváló nevelést kapott a szentírásból, és azonkívül nemcsak a magyar, hanem a román irodalomban is nagyon jártas volt, élénk szellemű, erős emlékezőtehetségű, modorának kedvességével mindenki előtt szeretetreméltó. (…) Halandó életünknek azonban csak rövid ideig tartó örömeit éltem át vele. Az első szülésnél ugyanis, az 1750. év február 3. napján, annyira legyöngítették a szülés fájdalmai, hogy azontúl más és egymást követő betegségekbe esett, amelyektől öt hónap alatt elerőtleníttetve, végre tüdővészt kapott, és az 1750. év június 9. napján csendesen elaludt az Úrban. Hogy lelkének milyen szilárdságával, türelmével, ájtatosságával, az Istenhez intézett könyörgésekkel, a szolgákhoz intelmekkel tűrte betegségét, azt leírni nem lehet. (…)

(1759) Kimúlt e világból az én nagy és áldott emlékezetű jó pátrónám, gróf Bethleni Bethlen Kata d(ie) 29. Iulii hosszas betegsége után Fogarasban. Voltam temetésén, s prédikállottam (maga rendelte volt életében) Fogarasban, ahol is eltemettetett d(ie) 25. Novembris. Felette sok jótéteményivel éltem ez áldott asszonynak életében.

Magyarigen

Minden várakozásom ellenére történt az 1749. évben, hogy meghívást kaptam a magyarigeni egyházhoz, előbb méltóságos Váradi Intzédi József erdélyi ítélőmester úrtól, majd az egész egyháztól is. (...)

Miután megkaptam ezt a meghívást, nem volt könnyű eldöntenem, hogy mit kell cselekednem, mivel [Bethlen Katalin] Méltóságos Grófnőnél az ő udvarában sokáig a legnagyobb kegyet élveztem. A grófnő végre nehezen arra szánta el magát, hogy elenged, és nekem azt tanácsolta, hogy fogadjam el a meghívást, mivel ő különféle betegségek által legyengítve nem hiszi, hogy sokáig fog élni, és ezért dolgaim tekintetében az irigyek rossz lelkétől félt. Ehhez járultak méltóságos Széki Teleki László római szent birodalmi gróf, az irántam kiváló jóindulattal viseltető férfiú, méltóságos Váradi Horvát András és mások ösztönzései. Végre december 2-án búcsút mondtam az udvari papságnak, és 5-én átköltöztem Igenbe. Akkor nyilvános hitszónoklattal kezdtem el működésemet.
(...) megunván a magános élet alkalmatlanságait, ismét elhatároztam, hogy megnősülök. Kiválasztottam tehát tiszteletes Bányai Istvánnak, a benedeki lelkipásztornak és a gyulafehérvári egyházmegye esperesének leányát, Bányai Zsuzsánnát, akit jóakaróim közbenjárásával az 1751. év február 9. napján eljegyeztem, és akivel ugyanazon évben március 9-én tartottam meg a esküvőmet.

(1751) Ebben az évben sok árvíz volt, és iszonyú jégesők estek az egész tartományban. Július 7. napján Kőhalom szász székben és Hévízen, a szomszédos falvakban igen nagy súlyú jégdarabok estek, úgyhogy nagyságuk akkora volt, mint a libatojás, és sok bajt és kárt okoztak a vetésekben. Nem mulaszthatom el, hogy fel ne jegyezzek itt két, a maga nemében egyedüli dolgot, amelyek szintén ebben az évben történtek. Az egyik az, hogy július 23. napján a szomszédos Igenpataka nevű községben, mikor éppen délben a juhok pásztorukkal együtt egy fa alatt feküdtek, az égből villám által sújtva 75-en elpusztultak. Ezeknek a húsát semmiféle vadállat sem falta fel, hanem végül ott rothadtak meg. A juhok pásztorát is érte az égi tűz, és tagjai erősen megsérültek, a ruháin azonban semmi nyoma sem látszott az egésznek. A másik az, hogy augusztus 26. napján, naplemente után, midőn már beállott a sötétség, Miriszló, Enyed, Igen környékén és a szomszédos helyeken, keletről nyugat felé irányulva óriási fényesség támadt és egyszersmind oly hatalmas mennydörgés, hogy az épületek is megremegtek. Hasonló hirtelen és ragyogó fényt az 1748. év szeptember 29. napján, akkoron Fogarason, tartós elkáprázódás mellett esti 7 óra körül észak felé én is megfigyeltem és mások is, szerte a tartományban.

(1769) A szőlőben egy szőlővesszőt kezdvén tisztogatni egy igen éles kacorral, a bal kezemet erősen megvágám. Hamarjában beköttetém a keszkenőmmel, s hazajövék, de idehaza a vérnek folyását meg nem állíthatván, reggeli tíz vagy 9 órától fogva estvéli majd 6 óráig elfolya a vérem úgyannyira, hogy már az életem utolsó órája is majd lefolyna. Élesztgetvén holmi spiritusokkal, s a szörnyű nagy izzadásban s változásban a vér folyása is megállván, úgy kezdék helyreállani lassan. Kötötték sokfélével, végre gelesztákat szedvén és ecetbe s égett borba vetvén, azokat kötötték a sebre, s úgy állott el a folyása. Szombaton estvétől fogva nem is oldottam ki hétfőn reggelig; jól nyugodván alatta, az ágyban is kezdettem forrasztatni. Isten kiváltképpen való kegyelmességének tartom, hogy akkor és ezen casus által meg nem holtam, mert bizonyosan rosszakaróim reám fogták volna, hogy magam öltem meg magamat, és holtom után elmocskoltanak volna.