Závada Pál: Természetes fény

Forrás: hajonaplo.ma

Az író 2014-ben megjelent regénye döntően a második világháborúban és annak környékén játszódik.

A regényben a női és férfi szereplők magyarok, magyar szlovákok és magyar zsidók, akik javarészt Békés megyeiek. Ettől is függően veti őket a történet az öldöklés, a kényszermunka, a fogság vagy az áttelepülés közép- és kelet-európai helyszíneire. Ezek a magyar szereplők szeretnek és csalódnak, áldozattá vagy tettessé is válnak, elbeszélnek vagy fényképeznek – és vannak, akik nem térnek vissza többé. Eltelt hét évtized, az okokat és a miérteket elfelejtettük: könnyű szívvel nézegettünk retusált képeket. Hogy ennek vessünk véget, ezt ajánlja Závada Pál nagy regénye, miközben máig bevilágít bennünket az iszonyúan szenvtelen természetes fény.

Interjúrészlet a Líra Könyvklub 44. számából (Győrffy Ákos Závada Pállal beszélgetett):

– Mostanában mintha éledezne egyfajta nosztalgia a társadalom egy részében épp azon idők után, amelyeket a könyv is érint. Mintha a Természetes fény erre az – egyre terjedő – jelenségre is szeretné felhívni a figyelmet. Jól érzékelem ezt?

– A becsületes múltba tekintés rendszerint fáj. De hát – nézzünk körül csak itt, a közép- és kelet-európai térségben – vajon melyik az a múlttal való szembenézés, amelynek nem a traumák csontvázainak sorozatos kiborulását kell tapasztalnia? Hát melyik: a heroikusan megszépített, önfelmentő hazugságokra épülő historizálás – mert ilyen is létezik többfelé. Sajnos momentán a miénk is ezek közé tartozik, most emelik éppen állami rangra – holott az előző negyedszázadban e tekintetben nem kis eredményeink voltak, amelyek most porladnak szét. Szerintem súlyosabb ez sajnos, mint az áporodott eszmék egyfajta nosztalgikus fuvallata, ez bizony egyre masszívabb hazugság és hamistudat, amelynek jó ideje már világosan látszik az éltető forrása – az utóbbi néhány év csak arra döbbenthette rá az embert, hogy erre is milyen hatalmas tömegigény van már. A legutóbbi fejleményt nem láthattam még, amikor ezt a regényt megterveztem. Úgyhogy már csak ezért sem akarhattam annyira figyelemfelhívóan aktuális lenni, mint amennyire ebben az államilag félresiklatott holokauszt-emlékévben ez a könyv – a maga ambícióitól függetlenül is – aktuális lett."

Így vélekednek az íróról:

„Az író egyik legelkötelezettebb kutatója a közelmúlt tragikus eseményeinek. A legnagyobbakra jellemző öntörvényűséggel és makacssággal fúrja bele magát egy korszak dokumentumainak rengetegébe, tökéletes hittel és arroganciával próbál eposzi teljességet beleszuszakolni a furcsa elbeszélői sokadalmat magával hurcoló nagyregényeibe."– Sántha József (revizoronline.com)

Így vélekednek az alkotásról:

„Azt hiszem, hogy ebből a könyvből talán többet tudtam meg a második világháborúról, mint eddigi életemben. Kivéve mondjuk pl. a haláltáborokat, mert arról már olvastam egy s mást. Igen, az ember megtanulja a főbb történelmi eseményeket, meg még sok mindent, pl. a munkaszolgálatot, de nem tudom, hogy mennyire érti, hogy valójában milyen is volt az a helyzet. Mert különben is felfoghatatlan, de itt azért, néhány tótkomlósi ember sorsát követve sok minden leesik. Három fejezet van egyébként a könyvben, az elsőn egész elandalodtam, nézegetve a korabeli fényképeket, és olvasgatva a történetet, ami leginkább a falu fiatalságára és arra koncentrált, hogy ki kibe szerelmes. Aztán egyszer csak se szó, se beszéd, ott voltunk a legbrutálisabb háborúban. Nem esett jól. (Legutóbb az volt ilyen brutális, amikor Kunta Kintét elhurcolták rabszolgának. De ezt ne vegyétek viccnek, komolyan írom. Szóval jól volt ez megírva így, na.) Ja, a képek. Olyanok vannak benne, hogy némelyiken a számat tátottam. Majd meglátjátok, ha elolvassátok, hogy melyikekre gondolok. És persze nem száraz történelemkönyv, hanem sorsok és Závada, és persze, hogy öt csillag." - cseri, a moly.hu lelkes olvasója.

„Kicsit elhúzódott ennek a könyvnek az olvasása. Ez részben a vaskosságának köszönhető. (Komoly erőnlét kellett megtartani a könyvet, mert sajnos a kötésnél szűkös volt kissé a margó, s az ujjaim kikészültek.) S voltak más, elmaradott olvasmányaim közben. De talán a fő ok az volt, hogy nem csak fizikailag vaskos. Nehéz könyv, amit nem lehet habzsolni, amit emészteni kell. Főleg a háború időszakában történteket. Levelek, naplók, visszaemlékezések. Ezekből ismerjük meg azokat a szörnyűségeket, amiket át kellett vészelniük a főhőseinknek. De hiába lett vége a harcoknak, jól tudjuk, nem jött sebtiben sem a nyugalom, sem a béke. Túl sok volt a veszteség, mindenféle szempontból. Az a fajta mű ez, aminek minden könyvespolcon ott a helye, hogy aztán időről időre elővehessük, ízlelgethessük." - pepege, a moly.hu lelkes olvasója.

Részletek a könyvből:

„De mi az isten haragjának kell az otthonotokat elhagyni?, ha ezt meg tudnám érteni! Ha egyszer az ember már otthon volt ott, ahol volt, hogy képzeli?, hogy másutt majd még inkább otthon lesz?" - 28. oldal

„De hát így is van ez jól, drága honfitársaim, zengeti meg hangját a tér fölött Semetka bíró, hisz az ember végre is nem idei tinó, akit csak úgy átterelünk az egyik legelőről a másikra. Mert az embert nemcsak a testi-lelki személyisége teszi, nemcsak a neve meg a mestersége, hanem a környezete, az emlékei meg a múltja is, az ismerősei, a barátai, de még az ellenségei is." - 47-48. oldal

„Érdekes, hogy jobban emlékszem arra, mi volt látható azon a képen, amely aztán elveszett, mint a történteknek azokra a valóságos elemeire, amelyek közt a szóban forgó képet exponáltam." - 133. oldal