Yoko Tawada: Tokió utolsó gyermekei

Forrás: nepszava.hu

A történet szerint Japán a közeljövőben szinte élhetetlenné válik, és teljesen elszigetelődik a külvilágtól. A százéves Josiró egyike azoknak az „öreg aggastyánoknak”, akik – ellentétben az „ifjú aggastyánokkal” – még emlékeznek, milyen volt a friss levegő illata, a kék tenger látványa, a gyümölcs íze, egy állat bundájának puhasága. Nem mellesleg Josiró még tud angolul, ugyanis már egy minimális angoltudás bizonyítja, hogy a japán állampolgár idős, még annak a világnak a szülötte, melyet a mostani gyenge, járni, öltözködni, de még enni is alig tudó gyerekek már nem ismerhetnek. Az egynyelvű Japánban ugyanis a feje tetejére állt minden, a fiatalok helyett az idősek dolgoznak, az aggastyánok gondoskodnak az ifjúságról, így éldegél együtt dédunokájával, Mumei-jel Josiró is.

Az eladdig nyitott, befogadó sziget teljesen izolálódott, maga lesz az elszigeteltség. A lakosságot az álhírek győzték meg az új rendszer hatékonyságáról: „Amióta kiderült, hogy a városokba bevezetett áram végtagzsibbadást, idegbántalmakat és álmatlanságot – a nép nyelvén csak bzz-bzz-szindrómaként ismert tünet­együttest – okoz, az emberek kezdtek ferde szemmel nézni az elektromos készülékekre. Az újságok olyan álmatlanságban szenvedő emberekről írtak, akik elektromos áram nélküli hegyi kempingekben úgy aludtak, mint a bunda.”

Bármennyire drasztikusan hangzik, a Tokió utolsó gyermekei leginkább szórakoztató és ötletes, közepesen nyomasztó disztópia. Legnagyobb erénye az a fekete humor és gyönyörű nyelvezet, amely még egy atomkatasztrófát is képes egyszerre röhejessé és festményszerűvé tenni. Yoko Tawada valóban kafkai tehetség.