Yoko Tawada: Egy jegesmedve emlékiratai

Forrás: konyvterasz.hu

Három medve emberbőrben vagy három ember medvebőrben meséli el a maga viszontagságait a japán–német írónő kacskaringózó regényében. És szembesít bennünket kisstílű nagyravágyásainkkal és nagyívű kicsinyességeinkkel.

A medve kultikus lény, mítosza kábé azóta él, amióta őseink a jégkorszakban egy-egy vehemensebb példánnyal konfliktusba keveredtek valamelyik barlang birtoklása ürügyén. Velünk van a történelem kezdete óta, ráadásul a glóbusz eme fertályán csúcsragadozó, amitől egyszerre ruházunk rá vonzó és félelmetes tulajdonságokat. A kettősség a medvével szembeni attitűdünkben is tetten érhető. Félünk tőle, mert, ahogy a székelyek is mondják, nem játék (erre ma is bőséggel lehetne véres példákat sorolni), ugyanakkor egyfajta módon mégiscsak az. A gyerekkor nem képzelhető el plüssmaci nélkül, számtalan mesetörténet hőse, sőt a világirodalom talán legismertebb és legnépszerűbb mesefigurája, Micimackó is köztudottan szereti a mézet. A jegesmedve ezen felül mostanra a klímaváltozás szimbolikus alakja lett, az ember szíve okkal szorul el, amikor látja a fotókat az olvadozó jégtáblán egyensúlyozó csontsovány egyedekről. Egyes jóslatok szerint pedig a globális felmelegedés nyomán a század végére el is tűnhet a faj.

Vajon hányan emlékeznek ennek az oldalnak az olvasói közül Knutra? A recenzensnek derengett valami, bár kellett némi segítség, hogy eszébe jussanak a dolgok. Knut a berlini állatkert sztárja volt a 2000-es évek második felében.

A hím jegesmedvét anyja rögtön a születése után eltaszította magától, attól kezdve egy gondozó, Thomas Dörflein nevelte.

Ő is viszonylag ismert volt, legalábbis a berliniek számára, több, az állatkerttel kapcsolatos dokumentum- és természetfilmben szerepelt, odaadó állatvédő munkájáért díjakat kapott. Úgyhogy sokakat megdöbbentett a hír, amikor 2008 októberében szívrohamban meghalt. Knut – akivel addig a közvélemény szemében is elválaszthatatlan párost alkottak – így ismét árva lett. Sajnos alig két évvel élte túl gondozóját. 2011 márciusában a látogatók szeme láttára agyvelőgyulladás okozta epilepsziás rohamot kapott, és ennek következében belefulladt a medencéjébe. Szobra a berlini állatkertben áll.

Az ok, amiért utánanéztem Knut történetének, az Yoko Tawada könyve. Meg kell mondanom, nem emlékszem, hogy legutóbb mikor olvastam ennyire meglepő, ugyanakkor fordulataiban valahogy mégis kiszámítható, egyszerre szürreális és realista, kacagtató és megríkató regényt. A számos irodalmi díjjal kitüntetett Tawada Tokióban született, ám régóta Berlinben él, ennek megfelelően japánul és németül írja műveit. Első, magyarul megjelent munkája (Dobosi Beáta tolmácsolásában) – amúgy Tawada könyvei közül a sokadik – ugyancsak mindkét nyelven olvasható.

A regény eredetije három, japánul írt elbeszélés, amelyeket a nem sokkal korábban elpusztult Knut élettörténete, illetve a népszerű jegesmedve köré épült kultusz (ahogy a könyvben is megfogalmazódik: a Knut-brand) ihletett. Ezek az elbeszélések álltak össze regénnyé, amely németül az Etüden im Schnee címet kapta. Ez nagyon nyers fordításban úgy hangzana, hogy Etűdök a hóban, ennél kétségtelenül föltűnőbb a magyar cím (Egy jegesmedve emlékiratai), ami ugyanakkor kicsit afféle ifjúságiregény-jelleget is kölcsönöz neki.

Pedig nagy hiba lenne Tawada művét az ifjúsági irodalom bármely szegmensébe belesorolni. Még úgy is, hogy helyenként olyan, mintha közösen írta volna George Orwell, Boris Vian, La Fontaine és A. A. Milne. Mondjuk nekem ezzel együtt egy lengyel rajzfilmsorozat jutott az első oldalak elolvasásakor az eszembe. Csodálatos Ferdinánd volt a címe, és egy kutyáról szólt, aki az emberek világában él, és ugyanúgy viselkedik, mintha ember lenne. Úgy öltözködik, sétál az utcán, utazik, boltba megy, csak épp nem ember, hanem kutya. (A sorozat egyébként Ludwik Jerzy Kern meseregényéből készült.) Tawada jegesmedvéi is hasonlóképpen cselekszenek: beszélgetnek, utaznak, szociális életet élnek, könyvesboltba járnak, sőt könyvet írnak. Ugyanis hárman vannak, három különböző sztori, és csak az utolsóba érkezik meg a Knut-szál.

Az első történet főszereplője Knut nagymamája, akiről még nem tudjuk, hogy ki lesz az unokája, viszont a regény szerint ő az első híresség a családban, miután írni kezdi szülőhazájában, a Szovjetunióban hamar ismertté váló memoárjait.

A nagy mű még csupán fejezeteiben létezik, amikor jegesmedvénk német földre emigrál.

Onnét Kanadába megy tovább, mert hát az mégis csak otthonosabb hely az ő fajának. A nagyanyó nemcsak az emlékiratok írásában jeleskedik, hanem harcos környezetvédő is, konferenciákon szólal föl a kerékpározás minden tekintetben, így ökológiai értelemben is hasznos mivoltáról. Bevallom, ezt a szálat kicsit zavarosnak, nem odaillőnek, talán feleslegesnek is éreztem egy olyan regényben, amely könnyednek tűnő olvasmányossága és egyszerű mondatai ellenére is koncentráció tekintetében nem kevés erőfeszítést követel meg az olvasótól. Nem csupán az idősíkok váltakoznak ugyanis, hanem az elbeszélői nézőpontok is, velük együtt pedig az egyes szám első, illetve harmadik személyű narráció, de a lineáris cselekményvonal is olykor gubancossá válik.

A bestsellerszerző jegesmedve gyermeke már Kanadában látja meg a napvilágot, azonban ő is emigrál, visszafelé, német földre, csak éppen annak keleti térfelére, a Német Demokratikus Köztársaságba. Tosca 1986-ban születik, amikor már erősen repedeznek a szocializmus tartóoszlopai, és a béketábort egyre inkább fenyegeti a hamarosan be is következő összeomlás. Igaz, ebből a második generációs jegesmedve nem sokat vesz észre, őt az érdekli, hogy minél nagyobb cirkuszi sztár legyen. Karrierje érdekében mond le a gyerekéről, Knutról, aki a harmadik történet főhőse, bár a történetben a gondozóját Matthiasnak hívják. Egyébként más életrajzi adatok stimmelnek, még az anyja születési időpontja és neve is, valamint az, hogy az apja a Lars névre hallgatott (már ha egyáltalán).

Zavarba ejtő tehát Yoko Tawada regénye. Egyrészt példabeszéd ember és állat kapcsolatáról, másrészt tragikomikus történet arról, hogy miként próbálunk történelmi koroktól és rendszerektől függetlenül ügyeskedni, csúcsra törni, híressé válni, vagy egyszerűen csak fennmaradni. Ugyanakkor egyik se hozza el a megnyugvást. Mondhatnánk, hogy mindez egy állat szemszögéből elbeszélve, de nem, Tawada jegesmedvéi a fehér bundájukon és a mancsukon kívül nagyon is emberi módon viselkednek és éreznek.

A sok szálon futó cselekmény nem csak azért nem tart konkrétan valamely irányba, mert a regény voltaképpen három hosszabb elbeszélésből tevődik össze. Föltehetően az írói szándék sem az volt, hogy egy szépen fölfuttatott epikai ívre aggasson föl jellemeket és sorsokat. Sokkal inkább arról van szó, hogy Tawada kisebb-nagyobb krokik formájában szembesít bennünket kisstílű nagyravágyásainkkal és nagyívű kicsinyességeinkkel.

A töredezettség nem zavaró, a szerteágazó történetek ellenére a regény mégis A-ból B-be tart, csak éppen ezeket a pontokat nehéz megragadni és megnevezni. Az etűdök nem a kimondott, magvas gondolatok szintjén hatnak – noha egy-két ilyet is találunk azért a szövegben írásról, politikáról, vagy szimplán az emberekről –, helyette fantáziánkon keresztül akarják megtornáztatni az érzéseinket. Ezért van az, hogy ez a nyugtalanítóan olvasmányos regény még napokkal később is fogva tartja majd a gondolatainkat.