Yasmina Reza: Babilon

Az élet apró dolgai

Forrás: cornandsoda.com

Érzelmek, tárgyak, múlt, barátság, gyilkosság és rengeteg fénykép. Megjelent Yasmina Reza Babilon című regénye a Magvetőnél.

Lehet-e szépirodalom egy gyilkosság története, és valójában csak egy gyilkosság története Yasmina Reza magyarul most megjelent könyve? A válaszok egyértelműen: igen és nem. A Babilon nagyon magas szintű irodalom és sokkal több, mint egy krimi. Nem véletlenül kapta meg – a főként dámíróként ismert, 62 éves francia, kortárs szerző – 2016-ban a Renaudot–díjat regényéért.

A mű Kiss Kornélia remek fordításának köszönhetően olvasható magyarul. A történetben Elisabeth, a 62 éves Párizsban élő szabadalmi mérnök és szomszédja Jean-Lino Manoscrivi – különböző okból – a lépcsőt használja a lift helyett, közös útjaik során ismerik meg jobban egymást. Különös, tiszta barátság alakul ki közöttük. „Sosem volt közöttünk nagy barátság, mindig is magázódtunk. De sokat beszélgettünk, olyan dolgokat is elmondtunk egymásnak, amit másnak nem.” Mindketten házasságban élnek. Elisabeth és férje, Pierre egy nap tavaszváró bulit rendeznek. A vendégek között ott van Jean-Lino és felesége, Lydia is. A késő éjszakáig tartó összejövetel után a házaspár – a takarítást, pakolást is másnapra hagyva – fáradtan dől ágyba, amikor Jean-Lino csenget be hozzájuk.

Elisabeth szemén keresztül látjuk az eseményeket. Ő adja át nekünk gondolatait, érzéseit olyan közvetlenül, mintha a barátnőnk lenne. Van valami melegség a közlésében. Közel kerül hozzánk és általa a szerző is. Az egy éjszaka alatt lezajló történetbe rengeteg emlék tolul fel a múltból, kitágul a tér és az idő.

Elisabeth emlékei leginkább képekben jelennek meg. Nagyon fontos számára a fénykép, mindent fotós szemmel lát maga körül, és ez a látásmód végigvonul az egész regényen. Sokszor felidézi kamaszkori szerelmét, Joseph Dennert, akivel rengeteg képet készítettek, és játszottak a fotókkal. „Az volt a játék lényege, hogy ugyanazt a témát ugyanabban a pillanatban ugyanazon a helyen mindketten lefényképezzük… Összehasonlítottuk őket, és kiválasztottuk, melyiket nagyítsuk ki. Melyik a jobb? Melyik beállítás sikerült? Amelyik az alig észrevehető, szinte kifürkészhetetlen mozdulatokat is elkapta? Ugyan ki tudná megmondani?”

Elisabeth nagyon sokat forgatja a híres, Svájcból származó amerikai fényképész, Robert Frank fekete-fehér fotóalbumát. The Americans című albumban, az ötvenes évek közepén készített képein az amerikaiak valódi arcát mutatja be a fotóművész. Azt az arcot, amit addig igyekeztek mindinkább elrejteni, azt az arcot, amit még nem mutatott meg senki. A regény is egy ilyen kép leírásával indul.

A szerző Elisabeth elkalandozó gondolatai mellett teret enged másoknak is. Beavat bennünket Jean-Linó múltjába, aki elmeséli, hogy édesapja naponta felolvasta neki a 137. zsoltárt – „Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.” – amit a kisfiú nem értett, de „úgy gondolta, részese az emberiség történelmének, egynek érezte magát a hányatott sorsúakkal és hontalanokkal.” Elisabeth úgy véli, hogy Jean-Lino magányos, ahogy ő mondja, olyan „Robert Frank-féle magányos ember napjainkban”, aki próbálja magát megszerettetni az unokájával, Rémivel.

A regény központi kérdésére – Segít-e az ember a barátjának, ha az bajba kerül? Támogat-e valaki egy gyilkost, ha az történetesen a barátja, miközben tudja róla, hogy szelíd ember, csak történt valami megmagyarázhatatlan vele egy adott pillanatban, aminek aztán súlyos következménye lett. Mi vezethet el egy ilyen kegyetlen tetthez? – mindenkinek saját magának kell megadni a választ.

Ezt a súlyos témát nagyon szépen szövik át, ölelik körbe azok az apró dolgok, amelyek nélkül nem tudunk létezni. Az emlékezés, az idő, a múlt, a fényképek. Az apró dolgok, amelyek lehetnek tárgyak, és lehetnek jelentéktelennek tűnő kis események, amelyekre feltétlenül időt kell szakítani.

„A komódon is láttam egy ónból készült kis baglyot. Mesés tárgyakkal vesszük körbe magunkat, hogy elviselhetőbb legyen az élet. Én mindig ezeket a szomorú részleteket figyelem a fényképészek által megállított világ képein is. Ruhák, apró tárgyak, talizmánok, divatos vagy éppen ócska kis apróságok, de ezek kísérik végig csendben az embert az életen.”

Yasmina Reza mesterien adagolja az információkat. A könyv elejétől kezdve elpöttyint egy-egy mondatot a tragédiáról, vagy annak következményeiről. „A Manoscrivi házaspár is nevetett. Ez a kép maradt meg róluk.” Ezek a mondatok szinte észrevétlenül olvadnak bele a szövegbe, ugyanakkor finoman előre vetítik a tragédiát, ettől különös feszültséget adva az írásnak.

A szerző keze alatt könnyedén folynak egymásba a múlt emlékképei a jelen eseményeivel. Csodálatosan játszik az idővel, lazán kezeli a különböző idősíkokat. Úgy, ahogy a mindennapjainkba is bele-bele csorog egy emlékkép, a múlt egy-egy darabja és tovább él a jelenben, ahogy vissza-visszatér, ismétlődik, alakít, formál bennünket. „Micsoda abszurd dolog, ha valaki azt hiszi, az idő lineárisan halad előre, és a múlt már nem létezik, ahogyan a jelen sem.”

Yasmina Reza nagyon finoman megírt, érzékeny, szomorú, de az ironikus elemeket, és a humort sem nélkülöző könyvében természetes egyszerűséggel ír az életünket alakító apró dolgokról, melyek néha nagyon fájók, szívet tépők tudnak lenni, és néha „az események a fejünk fölött zajlanak.”

Yasmina Reza: Babilon. Magvető Kiadó, Budapest, 2021.

Kertész Judit