Wéber Anikó: Az osztály vesztese

Forrás: www.konyvutca.blogspot.ro

Az éjszaka leple alatt furcsa kép kerül az osztály facebook oldalára: esetlen alak minionjelmezben, felette a falra írt felirat: Az osztály vesztese! Az osztályfőnök tombol, a diákok gyanakodva méregetik egymást. Tettesnek se jó lenni, de áldozatnak még rosszabb. 10 gyerek életét ismerhetjük meg meg mindenestül, miközben velük izgulunk és szorongjuk végig ugyanazt a pár napot a felkeléstől a feleltetéseken át a napköziig. Vajon ki tette és miért?

Ez a könyv nagyon közelről érintett engem. Mégpedig azért, mert én is egy 5. osztályos fiú édesanyja vagyok. Aki, amikor meglátta a könyv címét, nevetve mondta, hogy "ez a könyv akkor rólam szól." Ő csak nevetett, nekem pedig összefacsarodott a szívem. És eszembe jutott, hogy minek van nap mint nap kitéve az iskolában. Ha játszik a többiekkel, akkor sokszor szándékosan fellökik, ha nem játszik, hanem olvas a szünetben, akkor előfordul, hogy kinevetik, csupán azért mert olvas. Ha fellökik és elszakad a nadrágja, akkor sem kel senki a védelmére, még az iskola pedagógusai sem, mert legtöbbször ők a szünetekben beszélgetnek egymással. Ha ő védené meg saját magát, akkor szerencsétlenségére azt éppen észrevenné egy tanár, és akkor még ő kapna fejmosást. Ha nem vesz részt a durva fiújátékokban, akkor kiközösítik, ha részt vesz, akkor esetleg alul marad, mert se nem egy verekedős, se nem egy harcias gyerek. Ha éppen ezért a lányokkal beszélget, akkor ismét előfordul, hogy nevetség tárgya lesz a fiúk körében.

Ha tesiórán nem tud felmászni a kötélre, akkor rossz jegyet kap tesiből, ha olyan virágot, vagy bármi mást rajzol, ami nem tetszik a rajztanárnak, akkor rossz jegyet kap, pedig nagyon jól rajzol a saját ízlése szerint, fantáziadúsan és eredetien. Ha jelentkezik úgy érzi, sosem szólítják fel. Aztán már nem jelentkezik. Amiért pedig szorgalomból rosszabb jegyet kap. Mindezekért érezheti magát az osztály vesztesének. Egyik nap ő, másik nap egy másik gyerek. Akiről elmeséli, hogy valaki eltörte a szemüvegét, és harmadnap egy harmadik gyerek, akinek kiborították a levesét, vagy focinak használták a sapkáját, vagy kinevették valamiért, vagy a tanár ordibált vele mindenki előtt.

Éppen úgy, mint Wéber Anikó könyvében. Tíz gyereket ismertünk meg közelebbről, bárki lehetett volna az áldozat, az osztály veszteseként lefotózott minion figura. Bárkiből lehet áldozat, és nagyon nehéz rájönni, hogy éppen miért. Van olyan gyerek, akinek a családi háttere olyan, hogy már otthonról is hozhat magával bizonyos kisebbrendűségi érzést, van, aki egy kicsit más, mint a többi, valamiben eltér, éppen szeret olvasni, vagy egy kicsit duci, vagy eláll a füle és akkor már a gyerekek gúnyjainak céltáblája. Ilyenkor nekem azért az jut eszembe, hogy hol vannak ilyenkor a pedagógusok. Azok, akik segítenek ezeknek a gyerekeknek is, és a gonoszkodóknak is, mert másnap ők is lehetnek céltáblák, ők is lehetnek áldozatok.

Szerintem kevés ma az olyan iskola, ahol nem történnek atrocitások, és ez nagyon szomorú. Mindenhol vannak kiábrándult, elfásult, rossz tanárok, de azt gondolom, hogy a jó, lelkes, és elkötelezett pedagógusok sem haltak még ki, bennük még bízhatunk.

Mi szülők is tegyük meg otthon a magunkét. Én azt gondolom, hogy legkisebb gyermekem (is) minden támogatást és megértést megkap itthon, nem szidom le azért, mert kiszakad a nadrágja, nem korholom azért sem, ha csúnyán ír és annak sincs komoly következménye, ha becsúszik néha egy-egy rosszabb jegy. Mert nem akarom, hogy féljen hazajönni, ne merje elmondania kudarcait és megpróbáltatásait, tartva a rá váró büntetésektől. Támogatni akarom és megérteni, ha szükséges megvédeni.

Miután mi szülők mindent megtettünk, reménykedjünk abban, hogy a lelkes, szakmájukhoz értő és azért lelkesedő pedagógusok odafigyelnek az iskolában a gyerekeinkre, nem csak szünetben, amikor a hatalmi csatározásaikat játékba oltva vívják meg, hanem figyelnek rájuk szünet után is, figyelnek a lelkükre, a viselkedésükre, segítenek nekik. Bízzunk abban, hogy vannak még ilyen pedagógusok.

Reménykedjünk, hogy ezek a sérelmek nem okoznak gyermekeinkben olyan nyomot, amit felnőtt életükben is keserű szájízzel emlegetnek fel. Mert kellenek persze a tapasztalatok, kellenek olyan dolgok, amikben megvívják a maguk harcait, amiben kiállnak magukért, hogy kemény, erős, önálló, magabiztos felnőttekké válhassanak, de azt gondolom, hogy a megalázás, a fizikai és lelki bántalmazás nem tartozik közéjük.

Kemény könyv volt ez, arra hívja fel a figyelmet, hogy ne hagyjuk, hogy gyermekünk áldozattá váljon. Ne intsük le, ne bagatellizáljuk el, ha panaszkodik valamilyen őt ért sérelemről. Hallgassuk meg, találjuk meg a megfelelő vigasztalást, erősítsük meg és segítsünk neki, tudja, hogy ránk mindig, mindenben számíthat. Ajánlott olvasmány minden pedagógusnak, minden szülőnek és hasonló korú gyereknek!