Virgina Woolf: Saját szoba

Alapnő - Virginia Woolf: Saját szoba

Forrás: www.magyarnarancs.hu

A kortársak - érdemeire való tekintettel - tapintatosan szemet hunytak, amikor Virginia Woolf 1929-ben megjelentette az előző évben tartott két előadása kibővített és esszévé alakított szövegét.

Feministának állni (vagy feministagyanúba keveredni) akkoriban bűnös eltévelyedés volt, mint meglépni a kasszával vagy félrelépni a házasságban. De változtak az idők, ötven év sem kellett, és a radikális szárny már csak vállveregetve nyilatkozik róla: "Éa valuable advance towards the possibility of a feminist alternative"*, ami gender studies nyelvről némileg szabadon fordítva így hangzik: Zselé vagy, Ginnie! Ezenközben a (férfi)többség nem hajlandó feministának tekinteni Woolfot.

Túl jó ahhoz, hogy lemondjanak róla

Pontosan itt van a kutya elásva, és bűzölög is mind a mai napig: a közvélekedésben a feminista az, aki másra nem (elég) jó.

De térjünk vissza 1928-ba. Woolf felkérést kap, hogy tartson előadást a nők és a regény tárgyában. A regény őshazájában könnyű lett volna irodalomtörténeti keretek közé fogni a témát, hiszen olyan örökbecsű klasszikusokat lehetett volna pertraktálni, mint Jane Austen, a Bront‘ nővérek vagy George Eliot. Virginia nem feledkezett meg a nagy elődökről, de tágasabbra vette a képet: nők a (férfi)társadalomban, nők a (f) tudományban, nők a (f) történelemben, nők az (f) irodalomban. És meglepő eredményre jutott, amelyet habozás nélkül előre is bocsát: "a nőknek rendelkezniük kell pénzzel és saját szobával, ha regényírásra adják a fejüket". Nagy gondolat, egy Marx se mondhatta volna különbül.

És hogy mi vezette rá? Alapvetően egy ötszáz fontos évjáradék, amelyet a nénikéjétől örökölt abban az évben, midőn a parlament elfogadta a nők szavazati jogáról szóló törvényt. Továbbá egy séta az "oxbridge-i" campuson, egy dús ebéd meg egy hitvány vacsora, egy farkatlan macska, a British Museum katalógusa, sok régi és egy új könyv, amelyben "Chloe szereti Oliviát". Meg egy képzeletjáték arról, mi lett volna a sorsa Shakespeare-nek, ha nem Williamnek, hanem Judithnak születik. (Röviden: még a szereposztó díványig sem jutott volna el, az ismert okokból.)

Mindezt az angolszász esszé (és az angolszász pragmatizmus) legszebb hagyományait követve meséli el nekünk Virginia Woolf. Magával visz minket, mászkál velünk az első és a második természetben, séta közben oldottan társalkodva, amúgy peripatetikusan. Kiművelt nyelven, de megőrizve az élőbeszéd könnyedségét; szellemesen, tetszetősen, de nem öntetszelgőn. A hivalkodástól mentes elmésség és a jó, hol szarkazmusba, hol (ön)iróniába hajló humor Jane Austent idézi. És nem kell filológusnak lenni ahhoz, hogy a Saját szobában ráismerjünk a vele csaknem egy időben íródott Orlando szólamaira és motívumaira.

A nőről, aki helyet kér magának a nap alatt

Szabad akaratot és szabad időt, munkát, magánvagyont, pénzt, pasit, fegyvert. Szerepet az irodalomban - nem csak hősnőként. Az írogató, különc arisztokrata hölgyektől hosszú az út a polgári otthonig, amelynek családi nappalijában Jane Austen lopott félórákban, egy itatóssal letakarva, röstellkedve, stikában írja a Büszkeség és balítéletet. Vajon hány kávéházi látványíró vagy dolgozószobája védettségében alkotó szerző adná oda a fél karját, akár azt is, amelyik a tollat fogja, ha ilyet tudna írni? Jane persze ún. női témákban utazik: szerelem, házasság, család. De mitől is női témák ezek, amikor mindben ott a férfi? Jó kérdés.

Az egyik lehetséges kitörési pont, a "Chloe szereti Oliviát" (értsd: megvagyunk nélkületek) zsákutcának bizonyult. Viszont Woolf rémálma a tiltott pályákra betörő, buszsofőr és horizontálesztergályos nőkről kis híján megvalósult. Ám a nemek csatája csak nem akar csitulni, újra meg újra előjönnek azok az áldatlan viták, amelyek Szapphó, legkésőbb angliai Erzsébet, de legeslegkésőbb Madame Curie színre lépésével egyszer már megoldódni látszottak. Ki akar itt még bizonyítani, mit és főképpen kinek?

Virginia Woolf semmit senkinek. Vannak jól író nők és férfiak, de a nagy író mind androgün.

És sosem a másik nem ellenében akarja meghatározni önmagát. A nő, ha írni akar, ne a férfiakat lesse, hanem szerezzen saját pénzt és saját szobát (sőt: "a jó házasság titka a saját fürdőszoba", de ez már a harmincas évek popkultúrája). Idáig, mondjuk rá, eljutottunk. És mi legyen azzal, hogy "a könyvnek valahogyan alkalmazkodnia kell a testünkhöz, és az ember megkockáztatja azt a kijelentést, hogy a nők könyveinek rövidebbnek és sűrítettebbnek kell lenniük, mint a férfiak könyveinek, és olyan alkatúnak, mely nem igényli a hosszú órákon át tartó folytonos és zavartalan munkát. Mert zavaró körülmények mindig lesznek." Ne legyenek illúzióink. Jane-nek, Emilynek, Charlotte-nak és George-nak nem volt gyereke. Virginiának sem. Eltelt azóta úgy két évszázad (a Saját szoba óta is 75 év), 2002 lett, és egy nagy magyar költő, Rakovszky Zsuzsa megírta élete első regényét. Arra a kérdésre, hogy mikor és hogyan volt rá ideje, ezt válaszolta: "amikor a fiam iskolás lett. Elvittem, megreggeliztem, leültem írni, és addig írtam, amíg érte nem kellett menni."

Mindebből számos tanulság adódik. Ezúttal csak egyet vonnék le: hátrább az agarakkal!

* szöveghűen: értékes előrelépés egy lehetséges feminista alternatíva felé

(Gill Plain)

Európa Könyvkiadó, 1986; Fordította Bésy Ágnes