Valeria Luiselli: Elveszett gyerekek archívuma

Forrás: konyv7.hu

2014-ben az Egyesült Államok-Mexikó határához érkezett kísérő nélküli gyermekek hulláma soha nem látott méreteket öltött. Nyolcvanezer kiskorút fogtak el kevesebb mint egy év alatt, köztük olyan fiatalokat is, akik épphogy megtanultak beszélni, de akár csecsemőket is. A legtöbb menekült Közép-Amerikából érkezett, sokuk az ottani erőszaktól próbált szabadulni. Útjukon nem embernek való megpróbáltatásokat éltek át, amelyek mellett az éhezés és az örökös szomjúság, vagy a sivatagi nap égető ereje szinte eltörpül – az előttük próbálkozók tárgyaival vagy akár holttesteivel találkozni a sivatagban, rájuk vadászó farmtulajdonosok elől bujkálni, egy vonatvagon tetején lapulni, miközben a vonat alagúton halad át. Becslések szerint a nők és lányok 80%-át megerőszakolták útjuk során. Sokan soha nem értek célt.

Valeria Luiselli, mexikói születési íróként, fokozott figyelemmel kísérte az eseményeket. Egyáltalán nem értett egyet azzal, ahogy a média ezeket a gyereket ábrázolta – idegennek, betolakodónak bélyegezve őket –, és szinte azonnal belevetette magát a munkába: önkéntes tolmácsként kezdett dolgozni a gyerekek bírósági ügyeiben, segített őket elszállásolni, majd tapasztalatairól később egy esszékötetben számolt be, Tell Me How It Ends (2017) címmel. A téma azonban úgy tűnik, nem hagyta nyugodni, ugyanis ezt dolgozza fel első angol nyelven íródott regénye, az Elveszett gyerekek archívuma, mely a Magvető jóvoltából immár magyarul is olvasható.

A regény egy utazással kezdődik, nem a menekült gyermekekével, hanem az elbeszélő és családjának útjával Amerikán át. A nő és a férfi egy projekt során találkoznak, melynek az a célja, hogy rögzítsék New York különböző hangjait, és „aztán mikor alig pár hónapja dolgoztunk együtt, egymásba szerettünk – teljesen, irracionálisan, megjósolhatóan és őrülten, ahogy egy kő zuhanna szerelembe egy madárral, bár nem tudtuk, ki a kő és ki a madár”. Mindketten gyermeküket egyedül nevelő szülők voltak, és most hirtelen négytagú családdá váltak, melynek ki kell ismerni dinamikáját, súlypontjait, megalkotni koordinátarendszerét – ám minden szeretet és igyekezet ellenére a középpont lassan eltolódik, a férj lassanként egyre távolabb kerül a nőtől, ő pedig fájdalmas vágyakozással figyeli, mintha máris elveszítette volna. A férfit ugyanis egy új projekt iránti lelkesedés fűti: az utolsó apacsok, Geronimo és törzse után maradt emlékek hangjait akarja összegyűjteni; és addig munkálkodik, míg el nem nyer egy ösztöndíjat, és be nem pakolja a családot néhány ingósággal együtt az autóba, hogy egészen Apachería szívéig utazzanak, ahol kutatómunkájának java zajlik majd. A nő eközben, Luisellihez hasonlóan, a menekült gyerekek ügyével kezd el foglalkozni, és amellett, hogy egy barátnője gyerekeinek ügyében próbál segíteni, elhatározza, hogy megpróbálja elmesélni ezeknek az elveszett gyerekeknek a történetét, mégpedig úgy, ahogy tudja – a hangok segítségével.

Négyen ülnek tehát a kocsiban: az apa, akinek a feladata a vezetés és az indiános történetek mesélése; az anya, akinek a feladata a papíralapú térkép böngészése, és hogy felhangosítsa a rádiót, ahányszor a menekült gyerekekről szóló hírt hallanak; a fiú, aki nemrég lett tíz éves, és a fotódokumentációért felelős; illetve a még csak ötéves lány, akinek tisztje a legjobb kopp-kopp viccek kitalálása. A csomagtartóban pedig hét kartondoboz utazik a bőröndök között, megszámozva – az apa négyet már megtöltött a kutatásához szükséges anyagokkal, egyet az anya sajátított ki, a maradék kettő üres, azt a gyerekeknek kell majd megtölteniük. A szövegnek számtalan erőssége van, de talán itt kell az egyik legnagyobbról szót ejtenünk: a dobozok tartalma ugyanis nem csupán egy passzív, megemlítésre kerülő elem, hanem a különböző tárgyak beépülnek a szövegbe, szerepet kapnak. A nagyobb fejezetek az egy-egy doboz tárgyairól készült jegyzékkel indulnak, amely éppen olyan akkurátus, mint ahogy azt egy dokumentumos-dokumentarista párostól elvárnánk. Az anya dobozában fekvő, vékony, piros könyv, Az elveszett gyerekek elégiái folyamatosan vissza-visszatér a történetben, szövege beágyazódik a szövegbe, legyen szó arról, ahogy a szereplők olvassák vagy felolvassák egymásnak, vagy arról, ahogy bizonyos kifejezések később más kontextusban újra felbukkannak a szövegben.

Egyáltalán, az egész szöveg különböző allúziók és visszautalások szövevénye, regénycímek és versrészletek, dalszövegek és szólásmondások épülnek be a történetbe, és ezáltal egy egészen különleges élménnyel ajándékozzák meg az olvasót. A kötet utószavában maga a szerző így vall erről: „Engem az intertextualitás nem mint külső, performatív gesztus izgat, hanem mint a kompozíció módszere vagy folyamata”, és ezután tételről tételre megmagyarázza, hogy bizonyos szövegrészletek mögött mely más szöveg szavai, ötletei, hangulata bújik meg. Amilyen gazdag, sokoldalú és élvezetes a szöveg az olvasónak, annál embert próbálóbb feladata lehetett a szerkesztőnek és a fordítónak, Mesterházi Mónikának, akinek munkája nyomán idén több kiváló kötetet is a kezünkben tarthattunk.

A szöveg legnagyobb erőssége tehát talán ez a pulzáló, ezernyi sejtből összeálló szövegtest, amely legalább ugyanennyi különböző hangon idézi meg a múltat, beszélget vele, reflektál rá. A másik pedig (ha csak egyet kell kiemelnem), a gyermeklélek ábrázolása. A tízéves fiú és az ötéves kislány éppen olyan színes, és ugyanannyira élő alakjai a történetnek, mint felnőtt társaik, sőt, talán még inkább. A szájukba adott mondatok mindegyike pontosan a helyén van, amely főleg az olyan pillanatokban működik, mint amikor egy legelő mellett elhaladva a fiú egyszer csak megjegyzi: „Képzeld el az első embert, aki valaha tehenet fejt. Milyen furcsa ember.” A regény második felében pedig hirtelen perspektívát vált a szöveg, és már nem az anya, hanem a fiú meséli el nekünk az eseményeket, és az ő tízéves valósága olyan radikálisan elüt az előbbiétől, mintha egy teljesen másik történetet olvasnánk – és mégis, tudjuk, hogy ugyanaz, hiszen Luiselli az előbb említett technikákat továbbra is alkalmazva, mesterien szövi össze a két részt.

Az Elveszett gyerekek archívuma tehát minden bizonnyal az év legkülönlegesebb regénye, és varázsát csak növeli a tény, miszerint maga a szerző is bejárta ezt az utat családjával, és a kötet függelékében a szerző saját fotóit láthatjuk. Luiselli felismerte, hogy a menekültválságról szóló tudósítások problémája az, hogy túl messzinek érezzük, ő pedig úgy hozza közelebb az olvasóhoz a problémát, hogy az kénytelen az elveszett gyerekek hozzátartozóinak bőrébe bújni. Mindezek ellenére a kötet központjában nem kifejezetten az elrettentés vagy az elborzasztás áll (mint például Jeanine Cummins: Amerika földje c. művének), nem, ez egy furcsa ritmusú, szokatlan gondolatokat felvonultató, komoly és intelligens regény, melynek olvastán az ember késztetést érez, hogy a főszereplőhöz hasonlóan egy ceruzával aláhúzogasson benne mondatokat, hogy vissza-visszatérhessen elmélázni rajta. Az elveszett gyerekek pedig ott toporognak a borító alatt, és türelmetlenül várják, hogy rájuk találjunk.

Bráder Edina