Tóth Krisztina: Kígyóuborka

Forrás: konyvterasz.hu

Mi otthon az első pillanattól kezdve olvastunk verseket, mondókákat a most hatéves kisfiúnknak, de aztán ezt észrevétlenül felváltották a nagyobb lélegzetvételű mesék, a versek pedig valahogy elmaradtak. Még az is lehet, hogy nekem kezdtek el hamarabb hiányozni Weöres Sándor és Gryllus Vilmos ritmusai és dallamai, de mivel tőlük már mindent tudunk oda-vissza fejből, láthatóan gyermekünk érdeklődése is lankadni kezdett, ez pedig rányomta bélyegét az egész műfajra. Szóval vártam a pillanatot, amikor visszacsempészhetem ezt az elfeledett szerelmet az életünkbe. Ez az apropó az első kiesett tejfog lett.

Először csak Szalma Edit jellegzetesen vidám és színes illusztrációira lettem figyelmes a borítón, majd véletlenszerűen kinyitottam a könyvet, épp a Foghíj című versikénél. Háhá! – kiáltottam fel magamban, ami jelen esetben annyit jelentett: megvagy! Már vittem is a kasszához, és a döntésem jó választásnak bizonyult: este vagy tízszer kérte Dusi, hogy olvassam fel neki újra meg újra ezt a részt, olyan jól szórakozott rajta. (Nem lövöm le a poént, tessék elolvasni, hogy miért.)

De nem csak ő, hanem én is. Mindennapi jelenetek elevenednek meg és válnak szórakoztatóvá: ahogy a szülők a szétszóródott filctollas kupakokat keresgélik a lakásban, vagy a nyolcéves ünnepelt a szülinapi bulija előtt (hogy éhen ne haljon) kénytelen titokban belenyalni a tortájába. De ott vannak a cumijukért síró kistesók is, akiknek csak a nagytesó tud segíteni, meg a velünk élő, egyenként elnevezett pókok, és persze az almacsutkát és taknyos zsepit gyűjtögető gyerekek.

Mind, mind ismerős helyzet, amelyet a valóságban nem biztos, hogy a nap végére elfáradt szülő már a legideálisabban képes kezelni, de Tóth Krisztina versei átbillentenek minket ezen az ólmos hangulaton, és együtt nevetünk rajta. Még úgy is, hogy soha nem tudjuk meg, ki az a Vörös Márti, aki a kisföldalatti vonalán lakik.

„Föld alatti földalatti,
jaj, de vicces Pesten lakni,
csak azt kéri anyuka,
ne ordítsunk annyira!”

A legédesebb azonban ma este nekem a kisfiúnk látványa volt, ahogy dőlt a nevetéstől a kanapén, miközben felolvastam neki a verseket. Egy gyereknél tényleg nincs jobb kritikus a világon – fordul meg a fejemben. Azt hiszem, magára (és egyben ránk) ismer a sorokban. Én is beleadok hát apait-anyait a felolvasásba, hadd élvezhessem még a gurgulázó nevetését.

Úgyhogy fogunk még Tóth Krisztina verseskötetet olvasni, most már apropó nélkül is.