Tóth Gyula Gábor: Mese a Mindenről, a Semmiről és más furcsa mesék

Forrás: www.koloknet.hu

Be kell vallanom, hogy a cím alapján előítéleteim voltak a könyvvel kapcsolatban. Valamiféle modoros viccelődésre számítottam. Azonban a várakozásaim nem igazolódtak, a mesék csak annyira modorosak, úgy viccelődnek, hogy végig tiszteletben tartják a közönségüket. A kötet műfaji meghatározása villanyoltás utáni ráadásmesék. Az apuka mesél, még egy utolsó rövidet, aztán tényleg alvás. De ez az apuka az átlagnál sokkal jobban ért a szövegekhez. Sejthető, hogy élőszó szerű mesemondásról van szó, sok önreflexióval, bensőséges kiszólásokkal. Ilyennel már találkoztunk máshol is. De a könyv továbbmegy, a mese műfajt úgy redukálja, annyit használ csak a kellékekből, szerkezeti egységekből, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy elfogadjuk még, hogy mesét olvasunk.

A könyv első fele kifejezett antimesékből áll. Ezekben a szövegekben – mintha a könyv címének leghangsúlyosabban kiemelt szavának akarnának maradéktalanul eleget tenni – tényleg nem történik semmi. Közös bennük tehát, hogy nincs történet, legfeljebb egy-egy történetfoszlány, utalás. Az, hogy ezek a mesék semmiről, bármiről, mindenről szólnak, erős nyelvi-logikai korlátot jelent, ezt pedig remekül kihasználják a szövegek. De nem mennek el addig, hogy már belefulladjon a filozófiába az egész. Ahogy az idétlenkedésig sem megy el a lazaságban. Szótárilag még biztos lett volna pár határozatlan és általános névmás, de azt szerző is érezhette, hogy ennyi elég volt, az antimesék utolsó előtti darabja valami más, a Mese a levegőről és egy labdáról talán az egész kötet legemlékezetesebb meséje. Szigorúan vett történet itt sincs, csak követjük egy labda mozgását, de ebből mégis szabályos mese kerekedik, aminek van eleje, közepe és vége, van még felbomlott és helyreállított egyensúlyi helyzet. Ritka szerencse, amikor egy szerző talál egy ennyire organikus (nem)történetet. A második részben a történet beteszi a lábát, ebből pedig vannak kisebb-nagyobb gondok, de azért inkább kisebbek.

Nagy Norbert illusztrációi azt mutatják, hogy legotthonosabban a kötet első felének meséi között mozog, nagy szabadsággal rakja össze a témákhoz merész asszociációkkal kapcsolódó szürreális kollázsait. Nekem mégis a már említett labdás mese melletti illusztráció visz mindent, amelyen egy szálfaerdőben, hóesésben szarvas-vonósnégyes zenél, további színeket, hangokat, érzéseket adva az amúgy is gazdag képiségű szöveghez. Hirtelen nem is tudom megmondani, hogy a kép emel a szövegen, vagy a szöveg emeli meg a képet, vagy együtt emelkednek ebben a könyvben a legnagyobb magasságba.

Tehát a könyv második felében a szerző sokkal inkább beengedte a történetszerű elemeket és valami eszmei tartalmat is. Így ezek már kevésbé a címben emlegetett furcsa mesék. Ez néhol egészen jól bejött (pl. A varázsajtó), máshol inkább felemás lett az eredmény (pl. Mese az anyókáról mega bárányról, A varázskert). Ez persze erősen szubjektív megállapítás, ami abból is látszik, hogy a Mese az A betűről, amelyet én a kudarcosabb szövegek közé sorolok, volt az a mese, amit a lányomnak egy ideig minden este fel kellett olvasni. Nekem mindenesetre feltűnt, hogy éppen azoknál a szövegeknél, amelyeknél problémát érzékelek, mintha az illusztráció is földhözragadtabb lenne.

Az tehát nem garantálható, hogy Tóth Gyula Gábor minden meséje tetszeni fog, de az biztos, hogy elég gazdag és változatos a tizennyolc szöveg ahhoz, hogy mindenkinek legyen benne néhány kedvence. Ne feledjük, hogy ezek ráadásmesék, mert könnyen rájuk lehet kapni. Ha nem figyelünk, a ráadást újabb és újabb ráadások fogják követni.