Tompa Andrea: Haza

Forrás: multikult.transindex.ro

Tompa Andrea megírta negyedik könyvét, és ezúttal is sikerült egy teljesen új, az előző háromtól egészen eltérő történettel meglepnie olvasóit.

Az első regénye, A hóhér háza gyakorlatilag több, egy szuszra, hatalmas körmondatokban elmondott történetek füzére, amelyek a ’80-as évek Kolozsvárján játszódnak le, az egyes szám harmadik személyű elbeszélések önéletrajzi főszereplője pedig egy középiskolás lány. A Fejtől s lábtól száz évvel ezelőtt játszódik le, Trianon árnyékában: két orvostanhallgató szerelmi történetén keresztül megismerjük az erdélyi és monarchiabeli valóságot. Az Omerta a kommunista rezsim kezdeti éveibe vezeti az olvasót, ez is egy több hangú történet, négy elbeszélő négy különböző szemszögből világít rá az épülő diktatúra hétköznapjaira.

Egymástól nagyon különböző hangvételű művek, de közös pontjuk is van: mindhárom regény fő helyszíne Erdély, Kolozsvár. Az új regény, a Haza, már nem nevesíti a szerző szülővárosát, és nem a múltat járja körül, hanem a mát. A főhős ezúttal egy befutott író, aki egykori hazáját hátrahagyva új hazát, új életet választott.

Az eddigi regények esetében is érzékelhető volt egy személyes érintettség. A hóhér házában mindenképpen, de a Fejtől s lábtól-ban is ott volt. Legkevésbé eddig az Omerta volt önéletrajzi ihletettségű. A Hazában azonban bőven találunk olyan utalásokat, amelyek az olvasó számára egyértelműen jelzik, hogy Tompa Andrea is benne van a történetben. Benne is, meg nem is, hiszen tudatosan töröltél minden kézzelfogható utalást. Nincs városnév, nincs országnév, a főhősről, a sikeres szerzőről, aki választott hazájából utazik szülőhazájába egy osztálytalálkozóra, kezdetben azt sem tudjuk, hogy nő-e vagy férfi. Miért rejtetted el magad, illetve miért radíroztad ki a felismerhető földrajzi támpontokat?

A belső történésekre akartam koncentrálni. Ebben a regényben a külsőségek csak ürügyként szolgálnak arra, hogy mindazokat a gondolatokat, kétségeket, tépelődéseket, dilemmákat, amelyeket folyamatosan újra és újra megpróbál letisztázni önmaga számára a főhős, érthetővé és átérezhetővé tegyem. A haza, az otthon, a biztonság keresése és megtalálása a tét, és ezt nem külső utazásokkal tudja elérni, hanem belső, lelki folyamatok révén. Éppen ezért a külsőségeknek másodlagos szerepük van. Ezért nincs a főhősnek neve, mert ez mellékes, lényegtelen adalék ebben a kontextusban. Amúgy meg „magamról” nem akarok irodalmi művet írni, nincs erről a „magamról” mondandóm, nem érdekel. Magammal együtt élek, szeretnék mély és igaz kapcsolatban lenni magammal, de irodalmi műveket alkotok.

Valóban fölhasználtam olyan elemeket, amelyek az olvasót egy olyan irányba is vezethetik, hogy Tompa Andreát keresse a sorok között. Számomra is volt egy személyes tétje a regénynek: nem akartam megfutamodni bizonyos dolgok elől, amelyekről tudtam, hogy meg kell válaszolnom őket.

Az, hogy a szerző mennyire van benne az általa megírt történetekben, természetesen regényről regényre változik. Valamennyire mindig benne van. Ebben az esetben tudatosan választottam azt, hogy a főhős egy középkorú író legyen, nemcsak azért, mert magam is középkorú író vagyok, hanem amiatt is, mert ez a „foglalkozás” biztosítja azt a cselekmény folyamán, hogy a főhős sokféleképpen próbálja megfogalmazni azokat a kérdéseket, amelyek a regény magját képezik: hol vagyunk otthon; mi kell ahhoz, hogy valahol otthon érezzük magunkat; mennyi idő alatt lehet megszokni, megszeretni az új hazát; melyik az igazi haza, a régi, avagy az új? A főhős sokféle megközelítésből próbálja megválaszolni ezeket a kérdéseket.

Mindegyik regényed esetében a témához kerestél, és találtál egy külön nyelvet, amely pontosan meg tudja fogalmazni a mondanivalódat. Így volt ez már az első regényedtől, A hóhér házától kezdődően, és aztán a következő kettőben, a Fejtől s lábtól-ban, az Omertában egyre inkább felerősödött. A Haza is egy teljesen új nyelvi világot teremt meg, egy olyan közeget, ahol az író, aki a szavakból összerakott történetekből él, folyamatosan azt érzékeli, hogy „az anyanyelv kicsúszik a keze közül", nem tudja pontosan megfogalmazni gondolatait. Otthon lenni a nyelv által is lehet. A főhős elbizonytalanodása sokat elárul arról, hogy éppen hol tart a haza-keresésben. Nem véletlenül hív segítségül angol, orosz mondatokat, kifejezéseket annak érdekében, hogy elmondja a történetet.

A hősöm sokat utazik, mindig is világot szeretett volna látni, és ez megadatott neki. Megnyílik előtte a világ, viszont vágyainak teljesülése ki is lépteti őt az anyanyelvből, mert ha csak az állna rendelkezésére, akkor nem volna képes a világgal annyira szorosan összekapcsolódni, ahogy ő szeretne. A regényhősben működik egy nagy vágy, hogy a világot megismerje, és ezzel együtt egyfajta nyelvváltási vágy is felerősödik benne. Ez egy kicsit filozófiai kérdéssé is válik a könyvben, hogy a tapasztalatunk sokszor nem a szabadságé az anyanyelvvel kapcsolatban, hanem ellenkezőleg, a korlátait érzékeljük elsősorban.

A főhős rá is erősít erre, mert többször úgy érzi, hogy az idegen nyelvek biztonságosabbak, egyszerűbb őket használni, jobban ki tudja fejezni gondolatait általuk.

Igen, mert valahogy azt gondolja, hogy idegen nyelven minden könnyebb, mert az idegen nyelv nem rejtegeti azokat az érzelmi csapdákat, amelyeket az anyanyelv. Egy tanult nyelv nincs megterhelve a múltunkkal, a kulturális, történelmi és személyes koordinátarendszerek egymásra tevődésével, azzal a szerteágazó kapcsolatrendszerrel, hálózattal, amelyben el lehet veszni, akár egy labirintusban. Az idegen nyelv egy jól behatárolt terület. Legalábbis a hősöm esetében, aki igazából nem tudja jól kifejezni magát egyetlen idegen nyelven sem. Ahogy Demeter Szilárd is mondta egy interjúban, hogy azért írnak a külföldre termelő magyar írók magyarul, mert nem tudnak más nyelven. A hősöm azt hiszi, hogy jól beszél angolul vagy oroszul, de ezek a nyelvek semmire nem lesznek elegendők aztán. Mivel az ismeretei korlátozottak, a kifejezésbeli opciók rendkívül leegyszerűsödnek, és emiatt érzi ő úgy, hogy idegen nyelven könnyebb megfogalmazni azt, ami őt foglalkoztatja.

Lefordítva egy, a regényen kívüli szituációra: könnyen filozofálunk angolul, mert nem beszéljük elég jól a nyelvet. Ott adódik egy olyan tágasság, amelyet komfortosan tudunk megélni, mert nem olyan beláthatatlan és behatárolatlan, mint az anyanyelv esetében. Én azt hiszem, hogy a hősömnek van egy olyan szándéka, hogy megismerje a világot, ehhez neki nyelvek kellenek, azt hiszi, hogy úgy lesz neki saját nyelve, ha egy másik nyelven kezd el beszélni, kvázi írni, hiszen mégiscsak egy íráscentrikus emberről van szó, viszont kiderül, hogy nincs más út, csak a visszatérés az anyanyelv felé, tehát bezárul a kör ilyen értelemben.

Ez a regénybéli hős, aki sikeres író, hazajön egy osztálytalálkozóra. Azonban, mint már utaltunk rá, ebben az esetben a város, ahova megérkezik, nem azonosítható Kolozsvárral. Bárhova megérkezhetne, nem ismerjük fel az utcákat, tereket, mint az első két regényedben.

A hóhér házában valóban vannak felismerhető alakok és helyszínek, de az nem egy ember belső világáról szól. Sokkal inkább egy családtörténet, egy társadalmi állapot. Ez a regény viszont egy belső személyes világban, személyes tudatban zajlik, és azt gondoltam, hogy ez a személyes tudat ne az enyém legyen, mert ez irodalmi értelemben senkit nem érdekel. Engem személyesen persze érdekel, hogy mit gondolok, és mi történik velem, és szeretek rálátni arra, akit énnek nevezek, de azt hiszem, hogy ez az irodalomban nem érdekes.

Elképzelhető, hogy 70-80 éves koromban egy memoárt írok, és abban lesz egy sokkal felismerhetőbb én, de engem most ez az ember irodalmi szempontból nem igazán érdekel, mert nincs róla semmi érdemleges közlendőm. Persze a főhős egy-két paramétere alapján sokan gondolhatják azt, hogy rólam van szó, de igazából igyekeztem elemelni a történetet, és egy olyan figurát kidolgozni, amely sűrítetten tudja felmutatni azokat a problémákat, amelyeket én körül szerettem volna járni ebben a szövegben. Nem kezeltem másként ezt a hőst sem, mint egy apácát, egy rózsanemesítőt vagy egy orvostanhallgatót a század elején. Tehát egy hús-vér karaktert akartam megformálni, de nem voltam érdekelt egyáltalán a személyes élmények bevitelével ebbe a figurába. Ugyanakkor ez a figura elég halvány, a korábbi hőseim sokkal markánsabbak, erősebb személyiségek.

Persze azt akartam, hogy legyen személyes tétje ennek a szövegnek is, akárcsak a többi regényem esetében, csakhogy most ez a személyesség most másként valósul meg, mint az eddigi regények esetében, éppen azért, mert ezt a hőst kicsit közelebb engedtem külsőségeiben magamhoz. De ez csak amiatt történt, hogy átérezzem, számomra is személyes tétje van annak, hogy én hogyan beszélek egy emberről, aki országot váltott, és két haza közé szorult, illetve két hazája van.

Visszatérve az eredeti gondolathoz, azt hiszem, hogy a privát én az irodalomban érdektelen. Tehát az, aki én a személyes élettörténetemmel vagyok, az az irodalmi recepció szempontjából érdektelen. Ha nem tudom egy olyan szintre átvinni a személyes tapasztalatokat, amelyek más, begyűjtött történetekkel kombinálva úgy hassanak, hogy az olvasók valóban egy olyan hőst lássanak maguk előtt, aki bárki lehet, akkor azt jelenti, hogy nem dolgoztam jól.

A „hol a haza?” kérdésre nemcsak a főhős keresi a választ, hanem sokan a mellékszereplők közül is, ugyanis az osztálytalálkozóra rengeteg egykori diáktárs érkezik külföldről. Nagyon sok egyéni történetet, egyéni választ ismerünk meg ennek kapcsán arról, hogy ki mit gondol a szülőfölddel vagy az idegenben való boldogulással kapcsolatban.

Az osztálytalálkozó nem arra hivatott, hogy megerősítse a hőst, hogy alátámassza választásait, elméleteit Nem a hős útját vagy választását kell visszaigazolni, hanem meg kell látni azt, hogy az életek nagyon sokféleképpen alakulhatnak. Te most Kolozsváron vagy, én Budapesten, nem tudunk személyesen találkozni, de akár az is lehetett volna. Hogy most ki hol tart az életében, és helyszínileg hol lakik, az nem csak elhatározás kérdése, nem hiszek abban, hogy ez pusztán elhatározás kérdése volt, hogy én elhatároztam, hogy elmegyek, te pedig elhatároztad, hogy Kolozsváron maradsz. Sokkal árnyaltabb és bonyolultabb, vagy ha úgy tetszik, „maszatosabb” döntések ezek, talán nem is döntések, olyan értelemben, hogy elhatározások, hanem inkább alakulások. Sors, ha tetszik. És a saját sorsunkban csak tettestársak vagyunk, de azok viszont vagyunk.

Az osztálytalálkozó pedig ilyen szinten adja magát, hiszen mindenkinek van egy „osztálya”, van egy mikroközösség, amelyen le lehet mérni, hogy milyen változások következtek be életükben az elmúlt 20-30 év során. Persze, nekem is van osztályom, de neked is van, és a harmadik, negyedik, tizedik ismerősünknek is van. Ha ezeket a tapasztalatokat összevetjük, kiderül, hogy egy maroknyi emberrel mennyi minden történhet akkor, amikor úgymond „nekivág” az életnek. Ezek a történetek lehetnek szerencsések vagy szerencsétlenebbek, de nem feltétlenül versengenek egymással. Az osztálytalálkozó helyzete olyan, mint egy nagy panoráma lehetőség, meg tudunk mutatni egy helyzetet, egy pillanatnyi állapotot. Mint amikor karácsonyi fotóra áll be a család, vagy születésnapra, esküvőre. Ez nem az én egyedi „írói találmányom”, rengeteg dráma, regény épít nagy, csoportos találkozásra épp azért, mert ezek az alkalmak gyűjtőpontjai az élettörténeteknek, és nagyon markánsan kirajzolódnak a karakterek közötti kapcsolatok.

Ami újdonságszámba mehet a Haza esetében az, hogy ezeknek az emberközti kapcsolatoknak a mélyére akartam látni egy ilyen, az életben felületes helyzetben is. Engem a panoráma, a nagykép érdekelt. Egy felvonuláshoz tudnám hasonlítani, ahol számít mindenkinek a jelenléte, de az összhang, amit együtt mutatnak fel a szereplők, az a meghatározó élmény.

Az egyik nagy kultúrtörténeti metaforája ennek a regénynek az úton levés. A főhős maga is sokszor reflektál erre, és az osztálytalálkozóra érkezett barátok, ismerősök is. De az utazás, költözés, motívuma sokszor és sokféleképpen felbukkan, például az anya története is ilyen. Az idős asszony feladja otthonát, és áttelepül, hogy legyen közel gyermekéhez, viszont elveszít minden otthonos kapaszkodót. A regény ezt is tűpontosan dokumentálja.

Arra akartam rávilágítani, hogy mindegy mekkora lépést teszünk meg, mindenkinek megvan a maga belső szenvedéstörténete arról, hogy hogyan integrálódik egy új világba. Vannak olyanok is, akik nem váltottak országot, csak egyik városból a másikba költöztek, ennek ellenére nagyon megsínylik a környezetváltozást. Ebben az esetben is migrációs történettel szembesülünk: a régi elsüllyed, nem lehet visszatérni hozzá, az új pedig idegen, bármennyire próbálunk alkalmazkodni, nehezen megy, mert semmit sem ismerünk. Az emigrációnak vannak olyan szereplői, akik már nem tudják olyan sikeresen meglépni a kitelepedést valahova. Esetleg olyan életkorban történik meg, amikor az új már nem tartogat örömöt vagy befogadhatatlan. A regényben van egy anyatörténet is, ami éppen erről szól, hogy annak ellenére, hogy a főhős a legjobbat szeretné édesanyja számára, kiderül, hogy a szándék és a valóság között egy óriási űr tátong.

Egyébként az, hogy az idős szülőket maguk mellé költöztetik a gyerekek, teljesen szokványos élethelyzet. Azonban az időskorban országhatárokat végérvéűnyesen átlépő emberek sokkal nagyobb veszteségeket fognak megélni, mint a fiatalok vagy a gyerekek. Ennek egyébként van egy életkori paramétere is, hogy mikor lehet még integrálódni. Tehát egy 70 éves ember hogyan integrálódik egy új kultúrába, ahova megérkezik, és számára minden idegen? Tulajdonképpen nem talál már más örömforrást ebben az új helyzetben, mint azt, hogy közel lehet a családjához.

Egyébként ez az egyik visszatérő kérdése a regénynek, hogy mitől lesz sikeres egy integráció az új, választott hazában, és mikor, miért nem lesz az. Nem hiszem, hogy úgy íródott a regény, hogy minden lehetőséget sorra be akart mutatni, viszont az édesanya története, akit a sikeres író áttelepít, mindenképpen érzékletes ilyen szempontból.

A felvillantott emigráció mintázatokban a bonyolult élethelyzetek érdekeltek a leginkább. Utána akartam menni annak, hogy mitől válik egyesek számára olyan megpróbáltatásnak, akadálynak, amit nem tud legyőzni, nem tud az új életbe bekapcsolódni. Rájöttem, hogy nemcsak kor kérdése ez, hanem habitus kérdése is, meg sok más tényezőé, hogy az ember meg tud-e érkezni igazából az új hazába. Ezért volt szükség jó pár más szereplőre is, akiknek a történetmintázatai ezeket a kérdéseket feszegetik, éppúgy, mint a főhős, akinek szintén állandó dilemmája az, hogy ő vajon otthon van-e, megérkezett-e, vagy már csak a művei fognak megérkezni, ő pedig ott marad a két világ között, a senki földjén. A régi világ már elveszett, oda nem tud visszatérni, pedig sokszor úgy érzi, hogy csak az a világ volt érvényes, az volt az igazi – ennek a Festő figurája a megtestesülése.

Lehet, hogy nagyon sokan úgy veszik kézbe a regényt, hogy választ remélnek arra a kérdésre, hogy mi a haza, hol a haza, hol érezzük otthon magunkat. Persze, a regényírónak nem feltétlenül az a célja, hogy megválaszolja ezeket a kérdéseket, ellenkezőleg. Én úgy éreztem, hogy a kérdések sokasodnak, és egyre több a kétség, egyre több árnyalat kerül bele abba a „nagyképbe”, ahol a főhősön kívül az osztálytársak és családtagok is helyet foglalnak.

Amikor regényt írok, akkor én elsősorban egy történetet akarok elmesélni. Igazából van válaszkeresés, de ennek a keresésnek, netán rátalálásnak az olvasóban kell megtörténnie, és ezek a történetek arra hivatottak, hogy elindítsanak a válaszkeresés felé olvasóként. Nekem vannak személyes válaszaim, de azok nem lehetnek az olvasók válaszai. És éppen azzal próbálom az olvasóban elindítani a válaszkeresést, hogy a főhős gondolatai, tépelődése, belső utazása által próbáltam érzékeltetni azt, hogy a válaszok megtalálása nem megy egyik napról a másikra. Az is lehet, hogy a válaszok nem kerek mondatokban fogalmazódnak meg bennünk, hanem megélt, megtapasztalt élethelyzetek sok kis apró mozaikdarabkája áll össze egy adott pillanatban egy olyan képpé, amelyre rápillantva úgy érezzük „megérkeztem, ez a hazám”. De ahogy ebben a könyvben sok a tudatalatti munka, az álom, a képek, metaforák szimbolikája, ideális esetben ezek is elvezethetnek egy saját, mélyen az olvasóban rejlő, felszínre nem hozott saját viszony felfedezéséig. Ez az irodalom, a művészet erején múlik, hogy képes-e egyáltalán ezt a belül, mélyen lévő világot megmozdítani.

Nemcsak az fogalmazódik meg a regényben, hogy mitől érzi valaki otthon magát, hanem az is, hogy mitől érzi idegennek, jövevénynek, betelepültnek magát egy bizonyos környezetben. Sőt, lehet, hogy az idegenség, mint életérzés jobban kirajzolódik a történetben. Vagy igazából ezekről a dolgokról csak így, ellentét-párban lehet írni, gondolkodni. Arról nem beszélve, hogy kisebbségiként itt, Erdélyben ebben a folyamatos kettősségben élünk, itthon is vagyunk meg nem is. Ezzel a háttérrel nekivágni a nagyvilágnak, és otthont, hazát keresni, különösen nehéz. Kimondatlanul ugyan, de ezt is érzem a regényben felsorakoztatott történetekben.

Bárki bármikor kisebbségbe kerülhet, mert nemcsak etnikai értelemben tartozhatunk egy kisebbséghez. Hogy valaki hogyan vetkőzi le vagy legalábbis kezeli úgy, hogy az ne akadályozza őt az életében, mindazokat a komplexusokat, amelyekkel terhelten érkezik egy ilyen világból, ahol kisebbségiként élt, és miképpen próbál egy olyan közeget kialakítani maga körül, amelyben otthonosan, biztonságban érezze magát, ez alapvető kérdés számomra is.

Egyébként éppen kisebbségiként tanultam meg azt, hogy a haza nem mindig otthonos, illetve az otthon létezhet egy kirekesztő, ellenséges közegben, azaz ezekhez a fogalmakhoz általában pozitív jelentéstartalmat társítunk, azonban ez koránt sincs mindig így.

Tegnap késő este az Indexért és szabad sajtóért tartott tüntetésről hazatérve leültem a konyhában, sötét volt már kint, a kutyáim csöndesen feküdtek vacsora után, a gyermekem aludt. Néztem ezt a világot és próbáltam összerakni a háborgó tengert odakint, a szeretetet és nyugalmat idebent. Ebben a kettősségben is van a „haza”.

És hát örökölünk, belén sulykolnak mondatokat, hogy helyt kell állni, hogy nincs más haza, csak egy van, ott kell megtalálni a megélhetést, a boldogságot, a párunkat, mindent. Aki elmegy, gyenge, aki elmegy, feladta, aki elmegy, hűtlen. Erre is reflektál a Haza.

Egy súlyos kifejezés ez egyébként. A romantika nagy képviselőitől megszoktuk, vagy a Himnusz írójától. A 21. században azonban nagy bátorságra vall egy ilyen regénycímet, egy ilyen témát választani.

Épp ezt akartam érzékeltetni: hogy a haza nemcsak szólam, nemcsak hazafiasságra és áldozathozatalra buzdító kifejezés kell, hogy legyen, hanem teljesen hétköznapi szinten is viszonyulhatunk hozzá. Lehet egy mondat, egy városkép, egy vissza-visszatérő illat, egy emberi kapcsolat, mindezek összessége. Mindenkinek mást jelent. Ezért is van annyi szereplő a kötetben, hogy mindenki a saját válaszát tudja megadni erre a kérdésre. Jó, rossz, édes vagy mostoha, elhagyott, választott, régi vagy új. Haza. - a Transindex.ro portálról