Tamás Gáspár Miklós: Antitézis

Forrás: azonnali.hu

2020-ban jelent meg magyarul Mark Fisher rövid, de annál fontosabb esszéje, a Kapitalista realizmus, amelyet eredetileg blogposztjaiból állított össze a baloldali kritikus, filozófus. Ez a kötet azt a mondást boncolgatja, miszerint „könnyebb elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmus végét”.

Mark Fisher – eredetileg 2009-ben megjelent művében – nagyon szépen felvázolja, hogyan falta fel a kapitalizmus a kapitalizmus elleni lázadás formáit is, de a vékonyka füzet nyilvánvalóan nem mászik bele mélyebben abba, hogy pontosan mi történt az elmúlt kétszáz évben: inkább csak egy pillanatnyi kórképet ad a kapitalista realizmus akkori állapotáról, ami mostanra csak rosszabb lett. Érdemes elolvasni.

Manapság közröhej tárgya bárki, aki rámutat arra, hogy a kapitalizmus és kapcsolódó felépítményei nem természetesek, magától értetődőek és örökek, elképzelhető ennél jobb rendszer, és hiába „tölti be a horizontot”, teljes mértékben lehetséges – és kell is – gyökeresen más megoldásokban gondolkodni.

Ugyanígy nevetgélnek általában értelmiségi, politikával foglalkozó emberek kórusban Tamás Gáspár Miklós napi politikai írásain: tartják azokat túlzottan bonyolultnak, vagy összességében 2021-ben érthetetlennek, hogy miért ilyen kitartóan marxista valaki. Eközben fontosabb, hosszabb, elméletibb írásait valószínűleg el sem olvassák, hiszen azok még bonyolultabbak, meg egyébként is: kit érdekelnek, nemde? Segít Orbán ellen? Első ránézésre nem. Segít az identitáspolitikai és kultúrharcokban? Első ránézésre nem kifejezetten. Akkor meg?

A valóság azonban az, hogy Tamás Gáspár Miklós az utolsó nagy politikai gondolkodónk, akitől rengeteget tanulhatunk az elmúlt két-három évszázadról, és ezáltal napjainkról. Ezt legjobban a frissen megjelent Antitézis című esszégyűjtemény bizonyítja.

Ajánlom Fishert előételnek – ha pedig elkezd érdekelni minket, hogyan alakult ki a kapitalista realizmus ma ismert formája, akkor rögtön bele is vethetjük magunkat TGM kötetébe, ami a marxizmussal foglalkozó, eredetileg angol nyelven megjelent írásait foglalja össze.

Az Antitézis írásai ugyan mind-mind más résztémáról szólnak, de együtt – lévén egy jól válogatott esszékötetről beszélünk – felrajzolják a kapitalizmus elmúlt pár évszázadának térképét. Ez a térkép – ami fontos fogalmi tisztázások, a meggyökerezettől eltérő nézőpontok és lényegi, elfelejtett történelmi adalékok összessége – pedig a történelemmel és politikával foglalkozók számára még akkor is hasznos lehet a közbeszéd elkorcsosult és lebutított viszonyai közepette, ha történetesen egyáltalán nem értenek egyet a marxi hagyománnyal, vagy Tamás Gáspár Miklóssal.

Itt Kelet-Európában köznapi szinten – és kiváltképp a rendszerváltozás után született generáció számára, ahová én is tartozom –, a „kommunizmus” gyűjtőszó a legtöbb esetben szüleink és nagyszüleink különféle – vegyes előjelű – emlékanyagait, a politikai horizonton egy csúfosan elbukott, már-már abszurdnak tűnő projektet, történelmileg pedig leginkább tömeggyilkos rezsimeket jelöl.

Felületesség felületesség hátán. Ehhez képest Tamás Gáspár Miklós a maga brilliáns stílusában, rendkívüli olvasottságával oldalak alatt képes feltárni a mélységeket.

Nem mondom, hogy mindig könnyű olvasni (mutass nekem egy embert az utcán, aki ért három egybefüggő mondatot manapság Hegelről), de a szövegek, ha nem is hozzák a fisheri lazaságot, egy kis odafigyeléssel és némi történelmi-filozófiai előismerettel teljesen követhetőek, és ebben sokat segítenek a szerkesztő-fordító Sipos Balázs alapos magyarázó jegyzetei.

Tamás Gáspár Miklós feltárja, hogy pontosan milyen világtörténelmi kihívást állított a marxi gondolat a kapitalizmus elé, pontosan hogyan lehet értelmezni az ancien régime, a marxi elméletből sarjadó baloldal és annak különböző megjelenési formái, illetve a polgári liberalizmus és a fasizmus viszonyrendszerét a politikai, filozófiai, gazdasági és társadalmi síkon.

Kirajzolódik a különbség a marxi korpusz, a nemzetközi munkásmozgalom mint valódi ellenhatalom, illetve a kelet-európai „létező szocializmus” között, amely utóbbi Tamás Gáspár Miklós meggyőző értelmezésében és elemzésében valójában államkapitalizmus. Mélyre ásunk, alapvető filozófiai ellentéteket, téves értelmezéseket fejtünk fel az úton, ahol a szerző nem felejti el hangsúlyozni azt, hogy bukása ellenére mit ért el a baloldal a huszadik században.

A kelet-európai szocialista rendszerek államkapitalista átértelmezése kapcsán látszik: a ortodox értelemben vett marxi gondolat „bukása” 1989-nél jóval korábbi – valójában soha, sehol nem történt meg a kapitalizmus alapvető logikájának megtörése. Ez a bukás azonban jelentős mértékben hozzájárult egyrészt az elmaradott Kelet-Európa – súlyos véráldozatok árán véghezvitt – modernizálásához, illetve a régi, feudális rend eltörléséhez, nyugaton pedig a jóléti államok kialakulásához.

Tamás Gáspár Miklós mondatról mondatra takarítja el az iszapot, ami rárakódott a huszadik század történelmére, és ugyanannyit vitatkozik a Marx óta kifejlődött baloldal különféle irányaival, mint a jobboldali világmegfejtésekkel.

Megtudhatjuk, hogy nem is olyan régen még kifejezetten elképzelhető volt egy másfajta világ, és jóravaló emberek küzdöttek érte. Elgondolkodhatunk azon, hogy egyébként a végtelenül igazságtalan és környezetromboló rendszer, amiben ma élünk, tényleg jobb-e, mint amit Marx követői elképzeltek, és hogy mennyivel lenne rosszabb, ha ez az alternatíva nem állította volna hatalmas, pacifikálandó kihívás elé a tőkét. A legfontosabb, hogy az Antitézis esszéi ezekkel az alapos visszatekintésekkel átlendítenek a horizonton, amit a kapitalista realizmus tölt ki.

Ugyanúgy, ahogy például Kim Stanley Robinson klímaválságra koncentráló kötetei, amelyek közül az utolsóról épp nemrég adtam számot. Az alapvetően megoldandó probléma jóval mélyebb, mint bármilyen identitáspolitikai hülyeség, vagy kultúrharcos ökörködés. Az csak színház. A valódi háborúnak még nincs vége, bár az óra – a kapitalizmus logikája által előidézett környezetrombolás miatt – vészesen ketyeg.

TGM esszéi így egybegyűjtve emlékeztetnek: mindig van remény. Ahogy elképzelhető volt más világ száz éve, úgy elképzehető ma is. És el is kell képzelnünk, ha azt akarjuk, hogy a gyerekeink és unokáink egy élhető, igazságosabb világot örököljenek tőlünk. Biztos van, aki szerint ez vicces, és „minden a steksz meg a szex meg a rassz”. Szóval lehet persze röhögni is – még egy darabig.