Szvoren Edina: Verseim

Forrás: www.revizoronline.com

A legutóbbi Szvoren-kötet – akárcsak a többi – zavarba ejtő alkotás, de nem a borzasztó világszemlélet, a hiánytapasztalatokban forgolódó szereplők kegyetlen ábrázolása miatt, mert ezt már megszokhattuk a Pertu, a Nincs és ne is legyen, valamint Az ország legjobb hóhéra szerzőjétől. Klajó Dániel recenziója.

Szvoren Edina kötete egyszerre szerves folytatása eddigi életművének, és kísérlet egy olyan dialogikus szövegtér megteremtésére, mely majd minden ponton önnön működését kommentálja.

Hónapok távlatából nehéz objektíven szemlélni a Verseimet: a nagy elvárásokkal olvasott kötetről sorra jelentek meg a kritikai elmarasztalások (Károlyi Csaba, Kálmán C. György), néhány megengedőbb bírálat (Szolláth Dávid), napvilágot láttak erős olvasatok. Eközben a szerző munkásságát Mészöly- és Libri-díjjal jutalmazták, és az Aegon-díj rövid listájára is jelölték. Az új Szvoren-kötet – akárcsak a többi – zavarba ejtő alkotás, de nem a borzasztó világszemlélet, a hiánytapasztalatokban forgolódó szereplők kegyetlen ábrázolása miatt, ám ezt már megszokhattuk a Pertu, a Nincs és ne is legyen, valamint Az ország legjobb hóhéra szerzőjétől. Sokkal inkább a biztos kézzel végigvezetett reflexív szemlélet miatt, ahogyan Szvoren saját kialakított poétikáját ironikus módon szemléli a Verseim tizenhárom történetében.

Kritikám címe talán túlontúl giccses, mégis bízom abban, hogy csak annyira, amennyire a novelláskötetben helyet foglaló történetcímek azok. Az írások számos ponton kapcsolódnak a Szvoren-univerzum eddigi darabjaihoz: a csonka családokhoz, a vakvágányszerűen működő szülő-gyerek interakciókhoz, az erőszakközpontú világszemlélethez, a mikrovilágokon belül létrejött abszurd helyzetekhez. Mégis, ha egyetlen motívumot kellene említenem, ami át-átszövi nyíltan vagy rejtetten jelen kötet novelláit, akkor az maga az írás lenne.

A Verseimben megmutatkozó szerzői praxisra azt lehet mondani, hogy egyszerre játékos és rebellis szemléletű: nem csak azért, mert a recepcióban többször hangoztatott nagyregény-elvárásnak nem tesz eleget a szerző, vagy hogy disszonáns módon Verseim címmel illet egy novelláskötetet. Inkább azt mondanám, az egyszerre játékos és lázadó szellemiség ott ütközik ki e történetek olvasása során, amikor úgy vállalja szövegei világszemléletének, narrációs technikájának homogenitását, hogy közben képes azt állítani, e szövegvilág bizony ezerarcú. Nem tudom nem ironikus felhanggal olvasni az első novella, a [Falun nyaralok, brukkolnak a galambok…] elbeszélőjének olvasmányát, a Rétköz ezer arcát, mely a Szvoren prózavilágát egyhangúnak lefestő kritikák fricskájaként is értelmezhető. Az említett novella prológusként funkcionál a kötet elején, s számos ponton magában rejti az író korábbi szövegeinek bizonyos motívumait, s annak reflexióit. A történetben szereplő D. J. monogramú kontár mesterember kiköpött mása a Pertuban lévő Ácska, ocskacímű novella apafigurájának, hiszen mindketten név- és az identitáshiányban szenvednek (ahogy sokan e szerzői világban), s nem képesek megfelelően elvégezni a rájuk kiszabott feladatukat. Egy ponton a narrátor véletlenül elszólja magát, és kimondja a szereplő nevét: ,,D. Jóska (ez most kicsúszott a számon)…” A novella zárlatában pedig ismét megnevezi a szereplőt: ,,Köszönöm, Jóska, kiáltok utána, s hogy ne Jóska legyen az utolsó szó, ami napnyugta előtt elhagyja a számat, megismétlem, hogy köszönöm.” A idézetből jól érzékelhető az a fajta reflektáltság, ahogyan az elbeszélő a korábbi szövegei egyes narrációs fogásaira utal.

Közhelyszerű megállapítás, hogy Szvoren Edina történeteinek egyik poétikai szervezőelve a rejtelmesség, a hiány, az üres helyek szerepeltetése. E ponton is érzékelhető a változás a kötetben szereplő írásokon. Az ország legjobb hóhéranéhány oldalas novelláihoz képest ezek az írások jóval hosszabbak, terjengősebbek, de ettől még a Verseim novellái is kellően abszurdak. Számomra azok a pillanatok voltak igazán szórakoztatóak, ahol Szvoren ezeket a bizonyos hiányokat, "üres helyeket" feltölti, s ezáltal még furcsább légkört teremt a történeteiben. A varródobozban nincs hely éjjeli állatoknak egy leszbikus párt szerepeltet, akik Béni nevű gyereküket nevelgetik. A történetben nemcsak az anyai pozícióért folyó rivalizálás érezhető, például, hogy mindketten szerették volna kihordani a gyermeket, hanem maga a hiánytapasztalat elevenedik meg e novellában. Két perspektíva domborodik ki erősen ebben a szövegben: egyfelől az elbeszélő nézőpontja, aki a családi életbe beszűrődő hiánytapasztalatot realizálja párjának eltűnő árnyékán keresztül; másfelől a gyermeké, aki a narrátorral ellentétben nem a hiányt, hanem a jelentést képes meglátni a dolgok mögött, történetesen egy bagoly képében. ,,Béni azt mondta, még mielőtt megláttuk volna Anyát, hogy mindenben rejtőzik egy bagoly.” A novella zárlata pedig a kapcsolatukban kialakult bizonytalanságot viszi színre a vízen hánykolódó csónak képében: "Próbáltam összehúzni magam kicsire, elférni saját árnyékom helyén. Vigyázva fészkelődtem, mint egy csónakon."

A hiánytapasztalatok feltöltésének jelensége figyelhető meg a már-már klasszikus szvoreni helyzetet teremtő Popa Évában is. E szövegben egy albérlő kontárkodik bele anya és fia korántsem felhőtlen életébe, s a novellában azt láthatjuk, hogy a szülő és a gyermek között tátongó családi űrt kitölteni látszik egy másik személy, Popa Éva. Itt elevenedik meg az a fajta abszurditás, ami egy család széthullásáról tudósít, egy anya-fiú kapcsolat leépülése révén, ugyanakkor mégis felépül valami más a betolakodó személye által: egy anya-lány kapcsolat.

A Verseimen végighúzódó önreflexivitást erősítik azok a szöveghelyek, ahol az alkotás, az írás kerül előtérbe. A recepció a kötet központi novellájának tekinti az Arról, hogy miért nem lehet gyertyafénynél újságot olvasni egy föld körül keringő űrhajón című szöveget, melyben a narrátor bizonyos megszólalásai is reflexióként olvashatók a Szvoren-írásokra, egy fizikatanárnő pedig az író alteregójának is tekinthető. Egy helyütt például a következőt mondja az elbeszélő ismerőseiről: ,,mindhalálig próbálom őket teljes embereknek tekinteni, akiknek az élete nem egyetlen jellemvonásra fűződik fel, hanem több, hasonló nagyságú erő hatásvonalában áll.” Ezt az idézetet nem nehéz a szerző novellisztikáját jellemző kilátástalan világban vegetáló szereplőkre ráolvasni, akik már-már sziszifuszi küzdelmet folytatnak, hogy bármilyen egzisztenciális helyzetet teremtsenek maguknak. E szereplők létállapotának tömör jellemzése pedig az Áruházi blues narrátorától hangzik el, amikor azt mondja: ,,…nekünk itt nem karakterünk van, hanem státuszunk.” Ezzel is megerősíti, hogy a jellemek helyett az állapotok dominálnak. A Jönnek a verseim a családi kapcsolatot beárnyékoló irodalmi pályáról, illetve az irodalom elidegenítő effektusáról referál, ami az író prózáját jellemzi: ,,Minden távoli volt, megfoghatatlan, idegen: verseim, a nevem.”

Szvoren Edina Verseim című kötete kilátástalan, kimerevedett világot jelenít meg, mégis rendkívül szórakoztató; egyszerre frissít, miközben ugyanolyan marad. S e valóban olykor tökéletesen homogénnek érezhető univerzum kapcsán épp az az érdekes, amiről az utolsó oldalon olvashatunk: ,,Csodáljuk, miképp alakul ki annyi meghatározottság ellenére egy mindenki máséval összetéveszthetetlen élet.” A szerző negyedik kötete valóban megosztó alkotás abból a szempontból, hogy apró változásokat hoz az eddigi munkáihoz képest, mégis azokat az olvasókat tudja magával ragadni, akik az életműre adott apró reflexiók böngészésében is képesek örömüket lelni.

Nem tudom pontosan, milyen lehet az ideális Szvoren-olvasó, ha e kötet alapján kellene meghatároznom, akkor kétféle lehet: olyan, mint Béni, aki mindenhol képes a baglyot meglátni, és feltölteni jelentéssel az üres helyeket; vagy éppen Béni ellentéte, az Arról, hogy miért nem lehet… című novellában szereplő férfikarakter: ,,Nem akar minden rést betömni, nem szeretne megszüntetni minden disszonanciát. Ez az ember bizonyára más, hosszan tartó bizonytalanságokat is az átlagosnál könnyebben visel.”