Szvoren Edina: Mondatok a csodálkozásról

Forrás: www.litera.hu

Szvoren Edina legújabb könyve olyan összetett, hogy komplex elemzésére ezeken az oldalakon nem teszek kísérletet. Ahogy első olvasásra nehéz lenne megválaszolni az olyan, egyébként releváns kérdéseket is, hogy miért van a kötet két részre tagolva, és mi a lényegi különbség az Ohrwurm-jegyzetek és a novellák között, azonkívül, hogy az utóbbiak hosszabbak. Történt-e fontos változás az elbeszélő módban az előző novelláskötethez képest? Mit tudhatunk meg a világról ezeknek az írásoknak a segítségével?

Tapogatózó tájékozódásunk első lépéseként mindenesetre megállapíthatjuk, hogy az első, mintegy mottóként kiemelt darab egyben a címadó írás is, ami némiképp azt sugallja, hogy itt valamiféle kulcsot kaphatunk a továbbiak megértéséhez. A Mondatok a csodálkozásról egyes szám első személyű elbeszélője a már korábbi írásokból is ismert kívülálló, aki átlag alatti szociális készségeit az érzelmek szokásos kifejezésének autisztikus és mechanikus utánzásával próbálja kompenzálni, nem sok sikerrel. A „csodálkozás”, amelyre a főhős állítása szerint képtelen, jelölője az egész társadalmilag elvárt viselkedés-komplexumnak, és annak az egyezményes nyelvnek, amit a „normális” emberek beszélnek, és amelynek szabályait a kívülálló elbeszélő bár pontosan képes elemezni, de alkalmazni nem tudja vagy nem akarja. Ő nem érti, miért kéne bármin is csodálkozni, amikor valójában minden megtörténhet (és a további történetek tanúsága szerint meg is történik).

Az író korábbi novelláihoz hasonlóan itt is találkozhatunk azzal a megoldással, hogy a legszívszorítóbb tényeket mintegy mellékesen odavetve, érdektelen dolgokkal egy szinten említve, körülményeket ecsetelő mellékmondatokban vagy hasonlatokban mintegy véletlenül elejtve közli; ilyen például, hogy a szülőknek két külön heverőjük volt, hogy a vitrint valaki ököllel beütötte, vagy hogy az anya évtizedek óta halott. Ezeknek a közléseknek rendszerint nincs folytatásuk, a sejtetéssel a feldobott labda nyugtalanságát hagyják maguk után.

A korábbiakhoz képest viszont mintha többet játszana az elbeszélői pozícióval: az elbeszélő és a történet közé néhány darabban még egy szemtanút is beiktat, és az elbeszélő rendszeresen értelmezi is a szemtanú beszámolóját, korrigálja nyelvezetét. A nyelvhasználat egyediségénél, vagy egyes társadalmi csoportokhoz köthető jellegzetességeinél sokat időzik; a szóhasználat mint az egyéniség kifejezésének egyik legfőbb eszköze jelenik meg. További fejlemény, hogy néhány írás mintha a korábbról már ismert autisztikus gondolkodásmódot próbálná szemléltetni, mint például a „függönyökkel érvel” vagy az „apámék barátja” című, amelyben a hűtőpakolás egy szürreális álomnak tűnik, és szimbolikusan magyarázza az elbeszélő agyának működésmódját, bénultságát az információözönnel szemben. „Képtelen voltam figyelni” ⎻ mire is? Arra a világra, ami ránk erőlteti tettetett sokszínűségét, de ha konkrétan kérünk valamit, kiderül, hogy az persze nincsen.

A világ, amelyet ezek a történetek bemutatnak, a legkevésbé sem szívderítő, az író pontos megfigyelései, a részletek iránti rajongása mégis sokszor kacagtató. A részletek, a viszonyok, a stuktúrák hangsúlyozásában odáig megy, hogy jópár darabban maga az elbeszélés tárgya megfoghatatlanná válik (Mint pl. a Kongatom a tűzhelyet, vagy a Kék, zöld és sárga c. írásokban, ahol végig nem derül ki, hogy miről is van szó tulajdonképpen), vagy felcserélődik valami mással (pl. valaki a barlangászokért rajong, másvalaki pedig a tapsolását szégyelli). Ez a behelyettesítéses technika lehetővé teszi, hogy mint egy kísérletben, a tárgyról magáról az azt övező viszonyokra, a vele kapcsolatba kerülő emberek viselkedésére irányulhasson a megfigyelés, és a behelyettesítés miatt viselkedésük groteszk, érthetetlen vagy álságos volta sokkal könnyebben lelepleződhessen. Nem véletlen, ha Kafka Átváltozása jut erről eszünkbe; a Gregor szobája című darab ráerősít erre a gondolatra, ahogy már maga az Ohrwurm (fülbemászó) kifejezés is Kafkát idézi.

Az imént említett leleplezés, lelepleződés aktusa végig igen hangsúlyos. Időnként húsbavágó, honnan tud rólunk ennyit ez a narrátor, a takonyevéstől a gyilkossági gondolatokig? Honnan tud ennyit titokról, szégyenről, megaláztatásról, képmutatásról? És legfőképpen: honnan tud ennyit elidegenedésről és elszigetelődésről? Az utolsó mondat pedig mintha önmagát leplezné le: „De hát ennek az írásnak nem a magány a tárgya”.

Ja, de. Ahogy az összes többinek is ⎻ tehetnénk hozzá, ha lenne lelkierőnk visszalapozni és leellenőrizni ezt az állítást. De mire idáig jutottunk az olvasásban, ennek az abszurd és letaglózó világnak a feltérképezésében, valószínűleg már nincsen. Kezdhetünk erőt gyűjteni a következő kötethez.