Szasa Filipenko: Vörös keresztek

Forrás: revizoronline.com

A Vörös keresztek című regényről megjelenő kritikák előszeretettel hivatkoznak a kötet borítóján olvasható Le Figaro-idézetre, amely szerint Szasa Filipenko regénye a hétköznapi nyomorúságot dosztojevszkiji érzékenységgel tárja fel. Valóban, ez olyan erős állítás, amelyhez feltétlenül viszonyulnia kell az értelmező munkának. És az olvasó meg is kapja a határozott állásfoglalásokat: de hát ez a regény felületes, személyiségrajzai elnagyoltak, pontatlanul állítja fel a Nietzsche és Dosztojevszkij gondolati konstrukciói közötti hatástörténetet, és amúgy ügyes, olvasmányos, na de azért, Dosztojevszkijhez hasonlítani finoman szólva túlzás, satöbbi.

Számomra viszont a Vörös keresztek olvasása, egy “börtönviselt ország története”, amely egy kilencvenegy éves, az Alzheimer-kór kezdeti stádiumában lévő öregasszony és egy harmincéves, frissen megözvegyült, három hónapos kislányával egyedül maradt futballbíró dialógusaiból tárul fel, irodalmi örömhír lett: a nagy, szent, orosz irodalom hatástörténete elevenen és variatívan továbbíródik! Persze nem olyanok a kompozíciós eljárások, lélektani megközelítések, narratív megoldások, mint a 19. század második felében, de – Nádas Péter kifejezésével élve – a szövegek alkata a tolsztoji, dosztojevszkiji, gogoli hagyomány összefüggésében képződik meg, ebben az intertextuális televényben gyökerezik, és innen indázik, nő át új és más terekbe.

2001-ben Minszkben vagyunk, az egyik narrátorunk, Alekszandr, éppen megvette az új lakását, hogy megözvegyülése után megkezdje “második életét”: minél előbb szeretne berendezkedni, hogy a nagymamától átvehesse három hónapos kislánya gondozását, nevelését. Tevékenységében azonban lépten-nyomon megzavarja a szomszédban lakó, kilencvenegy éves öregasszony, Tatjána Alekszejevna, aki idegesítően rátukmálja élete történetét: mivel tisztában van vele, hogy nemsokára el fognak enyészni az emlékei és teljesen magányos, Alekszandrra zúdítja mondandóját. A fiatalember hiába próbálkozik lerázási taktikákkal, nincs menekvés – és egyszer csak arra eszmél, hogy lenyűgözve hallgatja Tatjánát, bevonódik, kérdez, együtt érez. Ráadásul ő maga is megnyílik, és a sztálinizmus poklát megjárt idős asszony értő és érző kísérője lesz gyászának, amellyel fiatal, agydaganatban meghalt felesége szenvedéstörténetét tárja fel.

Tatjána Alekszejevna mozgalmas fiatalkort élt át: apja felesége elveszítése miatt harcos ateistává válva és a bolsevik diktatúra által megígért “új ember” bűvöletében visszatér a londoni emigrációból Moszkvába, hogy a rendszer elkötelezettjeként európai diplomáciai szolgálatot teljesítsen. Tatjána művészeti iskolába jár, beutazza Európát, fest, rajzol, és remekül beszél több nyelven. Apja halála után hamarosan a Külügyi Népbiztosság egyik levelező titkárnője lesz, titkos diplomáciai anyagok tömegét olvassa, gépeli. Közben szerelmes lesz egy építészmérnökbe, összeházasodnak, kislányuk születik, s míg kollégáik, szomszédaik sorban tűnnek el mellőlük, ők a közös paplan alá bújva Sztálin beszédeinek paródiáit suttogják egymásnak a félelemtől és a szenvedélytől vacogva-nevetve. Aztán Tatjána férje is bevonul, és ettől kezdve az asszony munkájának tetemes részét foglalják le a Vöröskereszt megkereséseinek fordítása-gépelése, amelyben hadifogolycserék lebonyolítását indítványozzák. Csakhogy a szovjet pártvezetés állásfoglalása az, hogy egyrészt fasisztákkal nem tárgyalunk, másrészt igazi, bátor, szovjet katona nem esik fogságba, hiszen az utolsó golyóval még mindig öngyilkos lehet. Aki fogságba esik, az a szovjethatalom árulója, a nép ellensége, családjával együtt halálra ítélendő. Amikor Tatjána az egyik román fogolynévsorban felfedezi a férje nevét, nemcsak titokban tartja az adatot, hanem el is tünteti, majd rettegve várja lebukását. Évek kínlódása után főnökéhez fordul segítségért, amivel természetesen feljelenti önmagát: a győzelem mámorában, 1945 júliusában tartóztatják le, a gyerekét a karjaiból szakítják ki, hogy állami intézetbe szállítsák, számára pedig kezdetét veszi a lélektani terror után a tíz évig tartó testi szenvedéstörténet. Kihallgatás közben megverik, megerőszakolják, meghiúsítják az önakasztási kísérletét, lágerbe viszik, ahol aztán nemsokára megint gépelheti a jelentéseket a foglyok halálozási statisztikáiról és a tervteljesítésről.

Mindeközben Tatjána rajzolja a többi asszony elbeszélése nyomán a gyerekeik portréit, és minden este bocsánatot kér magában a kislányától, hogy nincsen vele. Valamint kitalál magának egy démiurgoszt: “Mindaz, ami a lágerben történt, olyan buta, kegyetlen és tehetségtelen volt, hogy csak a mindenható létezése tudott megtartani engem. … Muszáj volt kitalálnom a fejemben az istent, akihez majd egyszer járulhatok, hogy magyarázatot követeljek.”

Kiszabadulása után Tatjána éveken át kutatja férje és kislánya nyomait, míg végül megtudja, hogy hadifogságból hazatérő férjét főbe lőtték, a kislánya pedig nyolc évesen éhen halt egy kazahsztáni árvaházban. Neki állítja a vascsövekből készült, életnagyságú, rozsdától vörös színű keresztet. Aztán újabb évekig kutatja a hajdani román hadifoglyot, akinek kétszer gépelte le a nevét, hogy férjét eltüntesse a hadifogolylistáról – öreg emberekként találkoznak, s Tatjána bocsánatot kér tőle.

Közben rengeteget fest és rajzol, kiállításaival újra beutazza Európát, és kilencvenegy évesen derűsen konstatálja: istennek muszáj volt rá Alzheimer-kórt bocsátania, mert fél közelgő találkozásuktól, nem tudna felelni a kérdéseire, így inkább eltörli emlékeit.

A hetvenes években született Alekszandr egy bigottan vallásos apával, majd egy Lukasenko-párti mostohaapával és egy dadus jellegű anyával a háttérben, különféle értelmiségi társaságokban teng-leng, hogy aztán villámcsapásszerűen beleszeressen a frissen elvált Lanába. Szerelem, összetartozás, eksztázis, derű, utazás Párizsba, terhesség – és a fogantatás hírével szinte egyidőben diagnózis a rosszindulatú agydaganatról. Lana kiharcolja, hogy minden kezelést visszautasítva megtarthassa a babát; magányosan elvonulva kínlódik, őt látogató férjével évődik, és hasát simogatva biztatja kislányát, hogy majd apu vigyáz rá. Minden orvosi számításnál később, a terhesség ötödik hónapjában következik be az agyhalál, így Alekszandr és a kezelőorvos úgy döntenek, hogy az anya testét életben tartják a hetedik hónapig – a kis Liza alig egy kilósan születik meg, majd hosszú koraszülött-kezelés után végre készen áll az apjával való közös életre. Szása pedig új városba és lakásba költözve készül arra, hogy gyászoljon, álmodjon, Lanával közös kislányukat felnevelje, és újra párt találjon.

S mindeközben figyel, érteni és értelmezni akarja a világot: érteni akarja, hogy apja miért tekinti istentagadásnak Lana halálon túli anyaságát, hogy miért látni országszerte újra és újra idétlenül megreparált Sztálin-szobrokat, hogy mostohaapja és még számos öregember miért tagadja a sztálini tisztogatásokat…

Tatjána Alekszejevna Szása számára egyfajta lélekvezető: mindketten szerelmi házasságuk közössé váló gyászmunkájában élik át létezésük különféle típusú tragikumait és abszurditásait. Tatjána reflexív történetmondásából feltárul egy alapvetően infantilis társadalom képe, amely az individuális szabadság felnőtt felelőssége helyett inkább egy szigorú atyuskára vágyik, aki megmutatja, hogy milyen az a szép, új világ, amelynek változtathatatlan szerkezetű fogaskerekeivé kell válni. Sztálin atyuska jól csinálta, utódja, Lukasenko apuska is jól csinálja, megtorlások nem voltak, az ellenség fondorlatos hazugsága mindez, akik szenvedtek, csak jól megérdemelt bűneikért bűnhődtek, megállj, gonosz világ, nemsokára újra nagyok leszünk!

Szása ámulva nézi a „kreténeket”: mostohaapját, aki Tatjána lágerelbeszéléseinek egy részét személyesen is hallja, majd nyugtázza, hogy tehát az asszony és férje igenis a rendszer ellenségei voltak; a Tatjána Alekszejevna halála után általa is felkeresett hajdani hadifogoly öregembert, aki fröcsögő gyűlölettel beszél az asszony „megérdemelten főbe lőtt” férjéről; valamint saját apját, aki Lana post mortem terhességét az Atyaisten szigorú rendelése elleni lázadásnak bélyegzi.

Tatjána és Szása viszont individuumokká lettek: előbbiből komoly szellemi képzés révén egyrészt művész lett, másrészt a szerelem és anyaság eseményében a világot és önmagát csakis a személyes szabadság felelősségének összefüggésében képes értelmezni és megélni; utóbbi összeomlott ideológiák légüres terében az autonóm világ megalkotásának nehezebb útját választva felfedezte magának a játékvezetői szakmát, és a személyes létét értelemmel megtöltő, kölcsönös szerelmet, annak minden tragikumával együtt. Alkatuk rokonsága nem csupán szerelem-centrikusságban mutatkozik meg, hanem alkotó tevékenységeik is rokon jellegűek: amint a művészet, úgy a labdarúgás is játék: önmagát célként tételező világ.

Az artikulátlan, archaikus teokrácia mélyén megszülető individualitás és személyesség történeteit olvassuk tehát: vajon nem erről beszélt Dosztojevszkij is, persze, nem intenzív pillanatképekben, hanem hömpölygő és egzaltált polifóniával? A Nietzschét és Dosztojevszkijt Tatjána tudatában korrelációba állító gondolatmenet a „ha nincs Isten, akkor mindent lehet” rémálmának vajon nem egy lehetséges alternatíváját alkotta-e meg a „ha mindent lehet, akkor gonosz az isten" tételében?

Szása szerelmének, Lanának neve földet jelent: az orosz művészetet oly erőteljesen jellemző test-szerelem-szenvedély-testvériség összefüggései pedig mélyen benne gyökereznek az ortodox kereszténységnek a földet, a teremtést mint Isten testét értelmező jellegében. Az anyaföld, az ikon, a másik ember teste: mind az Isten jelenlétének megszentelt helye, ezért borulunk rá csókkal. Ennek az organikus-archaikus szemléletmódnak köszönhetően az orosz művészetet nem gyötri a fausti kérdés, nevezetesen, hogy a szerelmet vagy az alkotói életet kell-e választanunk, hiszen ezek az isteni jelenlét megtapasztalásának egyenrangú, mivel megtestesült terei. Ezért lehet egységben regényírás és szerelem Bulgakov A Mester és Margaritájában – melynek szerelmi tapasztalata, az összetartozás evidenciája jelenik meg Tatjána és Szása szerelmi történeteiben is. Arról már nem is beszélve, hogy Tatjána nevében a reflektált szerelem egyik első, puskini szabadsághősnőjére történik utalás, Szását pedig eleven inkubátorrá vált felesége teste mellett egy olyan Szergij atya vigasztalja, aki mintha Tolsztoj azonos nevű hősének utóéletét mutatná be. A Külügyi Népbiztosság személyiség nélküli, szolgálatkészen sürgő-forgó hivatalnokainak kisszerűségében és gyávaságában Csehov csinovnyikjai vagy a TÖMEGIR bürokratái köszönnek vissza. A saját semmilyenségük frusztrációjától acsargó gonosz senkik háta mögül pedig talán az Iván Karamazovot kétségbeejtő, jellegzetesen orosz “ingyenélő”, “vacak kis” provinciális ördög vigyorog ránk.

A Vörös keresztek anyanyelvi szinten beszéli a nagy, szent, orosz irodalom tradícióját: metaforikájában, dikciójában, dialógusaiban, szereplőiben, kérdésfelvetéseiben mélyen és alkotó módon benne áll ebben a hagyományban. És a teremtő jelleg miatt természetesen nagyon másként beszéli ezt a nyelvet, mint a nagy elődök: sűrített kisformában, ugyanakkor hivatalos levelek, versek, dalok betétszövegeinek műfaji karneváljában, természetes ritmikájú, transzparens nyelvhasználattal – köszönet a fordítónak, Schiller Erzsébetnek! –, az univerzális megváltásvágyról ironikus mosollyal lemondva, a mindennapok emberi méltóságát és intimitását humorral és méltósággal állítva.

Tatjána kérésére Szása vörösgránit sírkeresztet állít neki, rajta felirattal: HAGYJATOK BÉKÉN. Azaz: metafizikai szemfényvesztők, az önmagukat elviselni nem tudó kisstílűség világuralmi akarnokai, szolidaritásról nem tudó individualisták és infantilis önfényezők! Hagyjatok minket saját emberségünket megalkotni és aszerint élni!

Szerző: Szarka Judit