Sigrídur Hagalín Björnsdóttir: Szent szó

Forrás: skandinavhaz.hu

Örök lételemünk, hogy kapcsolódjunk, tartozzunk valahova, és vágyódunk a normalitás után is. Az írás egyfajta jog arra, hogy mindenki elmondhassa a saját igazságát. Arra, amihez idő kell, arra, amit nem lehet elmondani szóban. A történet fő talánya mégis ez: miért tesszük életünk fő bűnbakjává azt, ami éveken át menedéket jelentett számunkra, hiszen, ha az írás önkifejezés, akkor az olvasás védelmező fal, akárcsak a család.

Mély és felszabadító történetet fed fel előttünk a Szent szó című regény egy testvérpárról, az olvasás mibenlétének fejtegetése során. Kettejük egymást emelő, védő és megtartó lelki kötődésének lehetünk tanúi fejezetről fejezetre haladva. Rögtön a jelenbe csöppenünk, felnőttként találkozunk az újszülött gyermekét otthagyó anya, Edda körülményeivel, szülés utáni depressziójával, ám ez felszínen elsuhanó gyenge kis szellő csupán a később elénk táruló összképhez viszonyítva.

A vidéki fjordok szabadsága, szellője váltakozik Reykjavík utcáival, aztán mindez egy időre eltörpül az amerikai rengetegben, ahova a nővér eltűnésének nyomai vezetnek. Kirajzolódnak a különbségek is, Amerika – ahová a szálak vezetnek – az egyén akaratát hangsúlyozó szlogenek hazája, segítőkész bevándorlókkal, érdekes és szabálytalan, jóságos emberekkel, míg Izland: egy „vadhajtás a jól nevelt skandináv országok” között, ahol él az egymásért felelősséget vállalás kultúrája.

A magas szintű lélekábrázolás mellett a kapcsolatokat az idő tengelyén remekül ábrázoló regény erőssége, hogy a cselekményt dinamikussá teszi a történet építkezése: az író nagyszerűen megtalálja az egyensúlyt a több idősík között. Szépen rétegződve tudhatunk meg egyre többet az egyes családtagok szemszögéből, és akárcsak a tenger hullámai, elénk sodorják a múlt képeit, folyamatosan bontakoznak ki előttünk a szereplők jelenét alakító előzmények. Az idő előrehaladtával egyikük szabadabb életet kezdhetett – bár titkok terhével a vállán -, másikukat viszont próbatétel elé állította az egymás nélküli élet.

Egy regény, amely elgondolkodtat betűkről, szavakról, írásról, történetekről. Nem egyedül erről a családról szól, univerzális gondolatokat vet fel, magára az emberiségre vonatkozóan is. Olyan kérdéseket intéz az olvasó felé, melyeken elmerenghetünk: a gyerek- és fiatalkor traumáinak elfeledéséért vajon mekkora árat kell fizetnünk.

A két testvér közötti kimondatlan, megkérdőjelezhetetlen lelki, intellektuális kapcsolatot a kamaszkor, az illúziók elvesztése megtépázta időközben, ám még mindig élő és összetartó kapocs, mely irányt tud mutatni az igazi fordulópontoknál.

A Szent szóban nincsenek tabuk. Őszintén beszél sérülésekről, megküzdésekről, menekülésről és összetartásról, gyógyulásról. Bizonyosság arra, hogy a múlt sokszor még nem befejezett, és arra bíztat, merjünk kapcsolatba lépni önmagunk, lelkünk korábbi valójával, adjunk neki szót. S hagyjuk mesélni, hagyjuk, hogy megszólítson minket. Olyan igazságokat fedhet fel, melyek aztán arra késztetnek, hogy megosszuk ezeket az érintettekkel, és helyre téve kapcsolatainkat, lelkünk is levegőhöz juthat.