Sepsi László: Pinky

Forrás: www.ekultura.hu

Sepsi László új regényének, a Pinkynek az olvasása előtt beszélgetve felmerült az a kérdés, hogy minek is kellene olvasni ezt a kötetet? Zsánerregény vagy szépirodalom? Számomra ez a kérdés azért is volt különösen fontos, mert a kortárs szépirodalomban otthon vagyok, de a zsánerregények (krimik, sci-fik, fantasyk) alapjáraton távol állnak tőlem. A könyvet befejezve végül arra jutottam, hogy a Pinky egy olyan különleges elegy, ami egyszerre mindkettő; ez egy „szépirodalmi igénnyel” megírt posztmodern krimi noir és urban fantasy keveréke. És ami még roppant fontos: elképesztő világteremtő erővel rendelkezik, és emellett rendkívül szórakoztató is.

Világteremtő erő: a Pinky világa bár bizarr, de rém ismerős. Egy furcsa, alternatív univerzum, egy olyan város és egy olyan vidék, ami első blikkre bárhol megtalálható (tipikus nagyváros és tipikus vidék – egyszerre hasonlít Budapestre vagy bármelyik más világvárosra, illetve az azt körülvevő elmaradottabb falusi környezetre). Ebben a lepukkant nagyvárosban még mindig a Nirvana vagy Billy Idol a király, az emberek magasról leszarják egymást, és különféle szubkultúrák élnek egymás mellett. Ugyanakkor akik (vagy amik) benne laknak, hiába különösek, mégis mind ismerősek: az emberek mellett tündérekkel, farkasemberekkel vagy éppen vámpírokkal találkozhatunk itt. Sepsi már ismert, és rengeteg helyen felhasznált lényekkel dolgozik (melyek legtöbbje semmiben sem tér el a szokásostól), ugyanakkor gondosan egyensúlyozik az információkkal; szép lassan egy új, élő és lélegző világot épít fel a szemünk előtt. Fokról fokra, kőről kőre.

Szórakoztató: Sepsi ebben az alapvetően krimi noir történetben nem akar semmi újat, különöset hozni. Nem akarja vele megváltani a világot, új alapkora helyezni a műfajt, csak végigvezet minket ezen a különös környezeten jól ismert sablonok segítségével, bebarangoljuk a kemény, hallgatag és a világtól megcsömörlött főhőssel, Jynx-szel (meg persze az elmaradhatatlan társnőjével, az alig arasznyi magas tündérrel, Wendyvel – hisz milyen noir az, amelyikben nincs egy jó nő a tökös férfi mellett?) ezt az idegenségében is oly otthonos teret, hogy lépésről lépésre megismerhessük azt, és eljussunk a „hentelős” végkifejletig, miközben hősünk számolatlanul dönti magába a címadóul szolgáló italt, melynek segítségével a fogyasztók néhány órára új személyiséget ölthetnek.

Ez az egész persze nem működne ilyen jól, ha nem lenne ennyire eltalálva a nyelvezet. Sepsi elbeszélője egy letisztult, keserű hangvételű, ugyanakkor rendkívül láttató erejű hangon szólal meg, amely egyszerre hiteles mind a belső monológok, mind az akciójelenetek leírásánál. Az egész történet filmre kívánkozik (persze fel kell kötnie a gatyáját, illetve bőségesen költenie a pénzét annak, aki egy ilyen látványos teremtményekkel és akcióval teli környezetet hitelesen meg akar jeleníteni). A Pinky tipikusan az a mű, ami elsősorban a hangulatával visz magával, leköt, szórakoztat és nem ereszt. Jóval több, mint egyszerű falnivaló nyári olvasmány. Egy kis gyöngyszem a posztmodern és a zsánerirodalom határvidékéről, és bár elsősorban a sablonos történet miatt nem mondanám rá, hogy remekmű, de mindenképpen érdemes elolvasni, a szerzőjére meg odafigyelni. Sepsi László már most több mint egy szimpla ígéret.

Bak Róbert - 2016. július 27.