Selyem Zsuzsa: Moszkvában esik. Egy kitelepítés története

Forrás: www.revizoronline.com

„Selyem Zsuzsa őrületesen tud mesélni… “, mondta Nádas Péter a Moszkvában esik című regényről, melynek központi fejezete a Best European Fiction 2017 című antológiába is bekerült. DOMJÁN EDIT ELEMZÉSE.

Selyem Zsuzsától eddig általában revelációként ható tanulmányokat és esszéket olvastunk. Kortárs irodalmunk nagyjairól ír világos gondolatmenetű, meglepő nézőpontú, invenciózus szövegeket. Most megjelent kötete, a Moszkvában esik tanúsítja, hogy szépprózája legalább ennyire ötletgazdag, s mivel tág horizontú, szintén szokatlan, új nézőpontokat érvényesít. Selyem Zsuzsa nagy biztonsággal egyensúlyoz realitás és fikció, tragikum és komikum, a traumák kibeszélése és elhallgatása, a játékos gondtalanság és a határozott felelősségvállalás között, ezenfelül egyensúlyba hozza a tárgyilagos hangütést a személyessel, a realista narrációt a posztmodern szövegjátékkal, a regény műfajt a szövegkollázzsal. Persze, van is lehetőség az arányérzék működtetésére. A szövegtér változatos, gazdagon strukturált.

A részek összefüggése csak az egész ismeretében, a könyv végigolvasása után lesz teljesen világos. A különálló történetek fokozatosan válnak egy családtörténet fragmentumaivá, az elbeszélések pedig a maguk folyton változó narrátoraikkal egy regény fejezeteivé. A paratextusok – a cím (Moszkvában esik), az alcím (Egy kitelepítés története) és a három mottó – is csak idővel nyerik el végleges értelmüket. Mert Moszkva például sosem lesz helyszín, az események egy budapesti történés kivételével végig Romániában játszódnak: Dálnokon, Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Dobrudzsában. Az alcímbeli kitelepítés csak a negyedik fejezetben kerül szóba, és még később lesz elbeszélve. Három önálló, időben egymástól nagyon távoli történettel indul a regény, bár egy név – Beczásy István – ismétlődése felkeltheti a gyanút: lehet itt összefüggés. A negyedik textus aztán megerősíti a kapcsolatot: késleltetett bevezetőként valamelyest magyarázza a korábbi részeket, s kiindulási alapot nyújt a továbbiakhoz. Kiderül, hogy Beczásy István a szerző nagyapja, és a könyv alapjául szolgáló történeteket a nagyapa mondta diktafonba.

Beczásy 1945 előtt több száz holdon gazdálkodott. 1949-ben megfosztották vagyonától, családostul kényszerlakhely(ek)re költöztették és 1962-ig málenkij robotra kötelezték. A család a biztonságos, nyugodt életből egy éjszaka leforgása alatt zuhant a teljes nincstelenségbe és létbizonytalanságba.

„Egy rémálom, ami majd jól végződik.” Ezzel a mondattal kezdődik a regény, s bár az adott kontextusban mást jelent, utólag tudatosul, hogy a család megpróbáltatásait és életben maradását anticipálja az állítás. Egyértelműen az előrevetítés a szerepe a kilencéves Beczásy Liliann látomássorának a kezdő fejezet végén: „… látta anyját combig vízben rizst vágni, látta apját agyonverve a Szekuritátén, látta, ahogy apja 81 évesen, szálegyenesen kisétál az utcára 1989 decemberében a forradalomban… és látta, hogy minden tele van örömmel és fájdalommal” (14.). A záró elbeszélés képsora Liliann víziójának tükördarabja, ebben éppen „visszafelé pereg az élet” (106.). Dálnoki otthonában, a faritkaságai között haldokló Beczásy mókusartisták cirkuszi attrakciójaként látja viszont a múltját, melyre finoman rávetül Woyzeck története is Büchner darabjából. A fentiekhez hasonló és egyéb utalások, motívumismétlések beindázzák a szöveg egészét, s biztonságos időbeli, logikai és tematikus hálót hoznak létre ahhoz, hogy regényként olvashassuk a művet.

A könyvbeli históriát egyébként egy 1995-ben megjelent könyvből, Beczásy István Bekerített élet című önéletírásából s a Háromszék című lap egy interjújából magunk is ellenőrizhetjük és kiegészíthetjük. Ezekre a dokumentumokra a szerző maga hívja fel a figyelmet a könyv negyedik fejezetében, ahol egyúttal jelzi is az oral history megbízhatóságára vonatkozó kételyeit, bár ezeket az aggályokat gyorsan sutba is vágja. A könyv referenciaértéke így igen nagy, s ezt a többé-kevésbé realista elbeszélésmód maga is megerősíti, hacsak…

Hacsak nem számolunk Selyem Zsuzsa újításával. Azzal, hogy elbeszélőinek tekintélyes része nem ember. A tizenegy történetből mindössze négyet jegyeznek „humánok”, elsősorban családtagok (Beczásy, a felesége és unokája), a többit állatok és egy hemlokfenyő. E nem "humán" narrátorokkal persze a fikció, a csoda is beköltözik a regénybe. Ők ugyanis nem a phaedrusi vagy a La Fontaine-i állatmesék allegorikus szereplői, hanem valóságos lények – sajátos életformával, érzékeléssel és érdekekkel. Csak éppen számunkra is érthetően tudnak beszélni, és elég jól ismerik az emberi világot, például a XX. század történelmét. Megbízható szemtanúkként kapnak szót, merthogy ott voltak a Beczásy család életének különféle állomásain, s nem fűződik érdekük a tények megmásításához. Ez persze nem jelenti azt, hogy beérnék a videokamera szerepével. Értelmezik is a történéseket, történelmi ismereteik és személyes tapasztalataik alapján véleményt formálnak, s előszeretettel ítélik meg (és el) az emberi populációt. A házőrző német juhászt leszámítva szinte mindegyikük ironikusan vagy swifti szarkazmussal viszonyul az emberi fajhoz. A német juhász, Beczásyék legkedvesebb kutyája csupán aggódva figyeli a család elhurcolását, s nem érti, miért tiltja meg a ház ura, hogy a kutyák megvédjék őket. Másnap döbbenten tapasztalja, hogy a falubeli ismerősök feltörik s kifosztják az elhagyott otthont, a ház védelmére kelt idősebbik kutyát, Eriket pedig megölik. Jóval kritikusabb a légy elbeszélő. Ő már az ember „fékezhetetlen pusztító hajlamáról” (43.) értekezik Swift bölcs lovainak modorában, bár arra nem számít, hogy az ő fajtáját is veszélyeztetné az ember. Csak öljék egymást – vélekedik – , ha csak síkban és fekete-fehérben, leegyszerűsítve látnak mindent! Veszélyesebbnek ítéli nemünket a feketerigó: „A fákat vágják és viszik, vágják és viszik”. Pedig „az erdő maga az idő, egyre kisebb.” (22.)

Egy keleti filozófiákon és meditációkon edződött macska a Duna 1954 című szövegben már a föld egészének a katasztrófáját jósolja. A hidegháborús fegyverkezés, az Oppenheimer-ügy s a szocialista koncepciós perek kapcsán földtörténeti korszakváltást emleget. Megemlékezik a felrobbantott atombombákról is, melyeket hat ginkgófa azért túlélt – tudjuk meg később a hemlokfenyőtől. E bölcselkedő macska a tragikus eseményekről szóló beszámolóit mindig ugyanazzal a szlogennel zárja: „Today it’s raining in paradise” (ma esik a paradicsomban). Az idézet egy punk-rock énekes, Manu Chao politikai dalából származik. Az eső ott is és ebben a szövegben is a pusztulás-pusztítás metaforájává válik az időzített ismétlésektől. A Dobrudzsában élő macska egyébként már a paranoiát emlegeti az ember természetes állapotaként, miközben azért látja, az édennek is volna még esélye a földön, lám-lám, ez az agrármérnöki végzettségű Beczásy itt – a málenkij robotban – a Duna menti talaj humusztartalmán fellelkesedve virágzó gazdaságról álmodik, és meg is csinálja. „Mert, még ha esik is az eső, élni jó.” (82.) E szövegrészből derül ki, honnan kapta címét a kötet. Az állítás Moszkvában esik egy jereváni rádiós viccben szerepel, s egy koncepciós perben elítélt kommunista miniszter, Ana Pauker kapcsán hangzik el. (A jereváni viccekből több is elhangzik a regényben, ezek a szocializmus abszurditását, életellenes merevségét jelezték annak idején, vagy rámutattak a Kreml kézi vezérlésére.) Ana Pauker a maga karrierjével viszonyítási pont a regényben. Beczásy István felesége, Žilina Blum, akárcsak Ana Pauker, tehetséges, okos nő volt, Beczásyért egy prágai egyetemi katedrát hagyott ott. Erdélyben aztán Žilinából, Zinából Juci lett, rizst aratott, csirkét nevelt, s bár hat nyelven beszélt, az általa legkevésbé ismertet, a magyart kellett használnia 60 évig. Okos előrelátásával és humorával azonban életben tartotta a családját.

Két-három "non-humán" elbeszélő az önmagunkról alkotott képünket is szatirikus tükörben láttatja. A légy és a rigó a maga fajtáját tartja a teremtés koronájának: „miértünk kerek a világ” (43.). A poloska úgy tekint az emberre, mint haszonállatra, számára az ember csak táplálék. Így is hívja a foglyokat a marosvásárhelyi politikai rendőrség, a Szeku börtönében. Óriási itt a kontraszt az elbeszélő, azaz a poloska személye és az elbeszélés tárgya, a drámai eseménysor között. A poloska jólétben élő, narcisztikus fiatal nőként viselkedik, aki Coelho, Oravecz Nóra és Jókai Anna (szó szerinti vagy kissé átalakított) életvezetési tanácsaival traktálja a foglyokat. Valószínűleg a stressz oldása a célja, ám a tanácsok az adott helyzetben bosszantóan haszontalanok. A táplálékok sorában a poloskának jó ideig Beczásy a kedvence, ő stresszel ugyanis a legkevésbé, ezért nem sűrűsödik be a vére. Amikor azonban a kihallgató tiszt áttér a fizikai kínzásokra, s a talpak, herék ütlegelése után még kalapácsot is ragad, a poloska kénytelen lemondani kedvencéről. A kihallgatások és kínzások leírásában a tiszt nézőpontja érvényesül. Valószínűleg vele tud azonosulni a poloska, pedig maga a tiszt is sokat „szenved”. Beczásy nem hajlandó beismerni a koholt vádakat, s együgyű szelídségével nap mint nap próbára teszi kínzója türelmét.

A nem humán elbeszélők látószöge kitágítja a kitelepítés- és családtörténet értelmezési lehetőségeit. Történelmi, természeti és földtörténeti perspektívába helyezi egy közösség megpróbáltatásainak és megmaradásának a históriáját. Az eredeti történetben magában is ott rejlik a perspektívaváltás lehetősége, de hogy ez didaxis és pátosz nélkül megvalósulhasson, szükség van a parodisztikus-ironikus hangokra, a vendégszövegekre, az intertextuális játékokra. A perspektívaváltás kulcsa Beczásy személye. Ő igen tisztességesen viseli a rá mért szenvedéseket, de nem hős és nem is mártír. Olyan ember, aki mindig megtalálja a maga dolgát az életben, mert van egy szenvedélye, a gazdálkodás, a földművelés. Ettől a politika sem tudja eltéríteni: nem hagyja, hogy megkeserítsék az életét hitvány szemfényvesztők. Nem a haszon, nem a meggazdagodás a célja, hisz ott is teljes vehemenciával veti bele magát a gazdálkodásba, ahol ezért csak éhbért kap. Valami ősi ösztönnek engedelmeskedik, ami az összes élővel, a természet egészével összekapcsolja. Zina szerint Pista „mindenbe beleszeret, a jó összetételes talajba, a bőven termő lencsébe, annak a magnéziumtartalmába, a vetőgépbe, a gyomláló lányokba mind, a télen hozzánk sündörgő macskákba, ilyen ő, erotikusan közlekedik a világgal” (93.). Ennél egy kicsit többről is szó van: Beczásy felelősséget is érez a létezők iránt, legyenek azok kutyák, lovak, macskák, kolduló téli cinegék, és persze a családja. Ő még visszatalálna az elveszett paradicsomba, ahol ember és természet még nem vált külön, ha hagynák. Mert „van valahol egy régi ígéret Ákor völgyében a remény kapujáról, nem is kapu, csak rés, nyílás…” (96.).