Egy globális vírus tör ki Salman Rushdie új regényében, amely komoly egészségügyi vészhelyzetet és pánikot okoz. A járvány, amelyről a Quichotte mesél, természetesen nem a koronavírus, nem is lehet az, hiszen a könyv angolul már tavaly megjelent (és akkor felkerült a Booker-díj rövidlistájára is). Rushdie történetének egyre szélesebb körben terjedő betegsége a Fekete Folt, amelynek eredete rejtélyes, áldozatait véletlenszerűen szedi, megfékezhetetlen és vakságot okoz. Hogy a regény és a valóság mennyire összecsúszik, azt ez a motívum jól szemlélteti, ahogy azt is, hogy a Quichotte mennyire eltalált valamit abból, amiről a jelenünk szól. Rushdie nem kevés iróniával és kritikával mutatja be korunkat, és közben arra is rávilágít, hogy a világunk szélei foszladoznak, és éppen egy összeomlás szélén állunk. Csak egy vírus miatt épp túl vakok vagyunk ahhoz, hogy észrevegyük. A Quichotte a hét könyve.
Kevés rafináltabb, ütősebb és jobban átgondolt könyv jelent meg az utóbbi időben, mint Salman Rushdie Quichotte-ja, amely egyszerre erős Don Quijote-parafrázis, különös világú pikareszk és kínosan találó szatíra a 21. századról. A sok szálon futó könyv felépítése annyira ravasz és csavaros, hogy nem is annyira könnyű elmagyarázni, hogyan is működik. Adott egy öreg, bolondos, tévéfüggő utazó ügynök, Quichotte, akinek van egy képzeletbeli fia, Sancho, egy Emberi Trambulin nevű húga, valamint egy plátói szerelme, bizonyos híres televíziós sztár, Salma R., akit személyesen nem is ismer. A regénynek azonban van egy másik rétege is, amely kicsit olyan, mint egy párhuzamos univerzum. Ennek középpontjában Báty, vagy más néven a középszerű kémregényíró, Sam DuChamp áll, aki úgy dönt, valami teljesen másról fog írni, mint szokott, és így alkotja meg Quichotte figuráját. Főhőséhez hasonlóan neki is van egy fia, Fiú, aki kissé eltávolodott tőle, valamint egy testvére, Húg, akivel valamikor régen összevesztek és soha nem békültek ki.
A regény rétegei tükröződnek egymásban és olykor már-már össze is mosódnak. Rushdie voltaképpen az egész történetben azzal játszik, hogy közte, az elbeszélője, a könyvbeli Szerző, valamint az általa megalkotott Quichotte közt valamiképpen elmosódjanak a határok és szétcsússzon a fikció és a valóság közti választóvonal.
„Elhidegülés, kibékülés… megint a valóság meg a képzelet szédítő egyesülése. Egy harmadik fél, aki e beszámolókat olvassa, bizonyos ponton még arra a következtetésre is juthatna, hogy mindkét történet fiktív, hogy Báty, Húg és Fiú ugyanúgy a képzelet szülötte, mint Quichotte, Salma és Sancho. Hogy a Szerző élete ugyanúgy hamis, mint a könyve.”
Hogy miért választott az író ennyire komplex elbeszélési technikát a Quichotte elmeséléséhez, arra többféle választ is lehet adni. Az egyik ahhoz kötődik, ahogy Rushdie a korunkat ábrázolja: a regény egy olyan Amerikában játszódik, amelynek vezérelve a képernyőfüggőség, és amelyben ennek hatására elmosódott az igazság és a hazugság határa. Ebben a korban a szavak elvesztették a jelentésüket, az emberek megjátszott kétdimenziós képekké váltak a közösségi médiában, és mindennek hatására valamiféle meghasadás megy végbe az emberi életekben: a családok szétszakítódnak, a szabadság és a jog mindenhol támadás alatt áll, a Google nevű szörny pedig elektronikusan gerjesztett hisztériát generál. A Quichotte jelenét az elbeszélő ironikusan a „bármi megtörténhet korának nevezi”, de ez nemcsak a csodákra és a lehetőségekre, hanem a katasztrófákra is vonatkozik.
A regény egy olyan világot mutat be, amely teljességgel instabil. Ahogy ő nevezi, ez a Feledés Kultúrája, a szétszakított emberek kora, a Nagy Labilitás időszaka.
„De most összefüggéstelenség uralkodik. A tegnap nem jelent semmit, és nem segít a holnap építésében. Az életből egy sor eltűnő fotográfia lett, amelyeket egyik nap elküldenek, másnapra meg elenyésznek. Az embernek nincs már története. Szereplő, narratíva, a cselekmény, mind halott. Csak a pillanat lapos karikatúrája maradt, és ennek alapján ítélik meg az embert.”
Ebben a világban indul útjára a könyv főhőse, Quichotte, aki még egy régi értelemben vett lovagként a távollévő szerelmét, a tévéből ismert Salma R.-t szeretné meghódítani (akinek a neve mellesleg eléggé hasonlít az íróéra). A vándorútja során azonban – ahogy az a lovagoknál szokás – próbákat kell kiállnia, át kell haladnia a megtisztulás hét völgyén, mert csak úgy érheti el a szerelmet, amely útjának célja és értelme. A kalandhoz természetesen szüksége van egy útitársra is, így képzeletben kitalál magának egy fiút, Sanchót, akiből a történet során valódi, materiális kamasz lesz, csakúgy, mint Gepetto Pinokkiójából. Kettejüknek aztán át kell vágniuk Amerikán, közben pedig meg kell birkózniuk a rasszizmussal, a gyűlölettel, az otthontalansággal, a nyugati világ abszurditásával és önmagukkal is. Utazásuk fázisai folyamatosan tükröződnek a párhuzamos történetekben, a Báty és a Fiú, a Szerző és a könyve sorsában. Utóbbi (A Báty? A Szerző? Az elbeszélő? Rushdie?) mindeközben nem árul zsákbamacskát arról, hogy miről is szól ez az utazás:
„Azt mondta, írni próbál a lehetetlen, rögeszmés szerelemről, az apa-fiú kapcsolatról, a testvéri pörlekedésekről, és igen a megbocsáthatatlan dolgokról is; az indiai bevándorlókról, a velük szemben megnyilvánuló rasszizmusról, a köztük lévő szélhámosokról; a kiberkémekről, a tudományos fantasztikumról, a fiktív és a „valódi” valóságok összemosódásról, a szerző haláláról, a világvégéről. Azt mondta, szeretne parodisztikus, szatirikus és pastiche-elemeket is belefoglalni.”
Mivel a könyv a Nagy Labilitás korában játszódik, amelyben nincs többé igaz történet és nincs többé narratíva, nem is csoda, hogy az elbeszélés ennyire széttöredezett. Az egész könyv kicsit olyan, mintha Don Quijote történetét különböző filterekkel ellátva és darabokra szedve ismernénk meg, hiszen ebben a regényben egy kicsit minden szereplő Don Quijote és Szerző is egyszerre.
Az út, a szerelem, az őrület, a képzelet és a halál köti össze a Quichotte összes figuráját.
A kitaláció, a valóság, a hazugság, a fantázia, a mese, a hit, a valószerűtlenség és az abszurd mind-mind keverednek a regényben, amely pontosan tudja magáról, hogy teljes egészében fikció, mégis az igazságról szeretne mesélni. Rushdie voltaképpen úgy írt nagyregényt a történelem és a világ végéről, a Szerző haláláról és magáról az elmúlásról, hogy közben megénekelte a nagy narratívák lehetetlenségét is.
„Talán ilyen az emberi élet, fikcióban élni, amelyeket valótlanságok, vagy tényleges igazságok elhallgatásai teremtenek meg. Talán az emberi élet valóban fiktív abban az értelemben, hogy akik élik, nem értik meg, hogy nem valódi.”
Rushdie regénye mindenekelőtt a világ szétcsúszásáról szól, arról, hogy az emberi élet foszladozik, hogy nem jó irányba tartunk mostanában. A Quichotte univerzumában a vakság járványa pusztít, lyukak keletkeznek az univerzumon, a bolygó pusztulóban van. Az útnak, amit a szereplők megtesznek, így nem lehet értelme, hiszen ilyen körülmények közt nem létezhet megérkezés, sem pedig semmilyen beteljesülés.
Ez a világ tükröt tart nekünk, mert a maga csavaros módján megmutatja, hogy bár nincs többé egy igaz történet, azért mi magunk mindannyian történetek vagyunk, még ha olyan történetek is, amelyeknek a végét nem lehet tudni.
