Rumena Buzsarovszka: A férjem

Forrás: smokingbarrels.blog.hu

Rumena Buzsarovszka fiatal macedón szerző, akinek novelláskötete tizenegy hosszabb-rövidebb történetet tartalmaz. A kötet valójában nem a férjekről, hanem sokkal inkább a feleségekről szól; egyszerű, átlagos, mindennapi életekről, amelyek nagyon ismerősek lehetnek az olvasó számára. A környezet- és lélekrajz remek, a nők szinte lelépnek a lapokról, miközben a mai Macedónia változó hétköznapjai is kirajzolódnak körülöttük.

A kötetben szereplő férjek mind társadalmi helyzetüket, mind életstílusukat tekintve igen változatosak, és minden történetben más-más jellemvonásuk a fontos: van itt tehetségtelen költő, gyermekét dédelgető apa, művészként tetszelgő nőgyógyász, a szokások rabja nagykövet, impotens úriember, de van, hogy szinte semmi szerepük nincs a cselekményben, mint például a rendőrnek, vagy a gyerekek kirepülése után festeni kezdő asszony férjének.

A nők is nagyon sokfélék, feleségek, szeretők, anyák, özvegyek, akik mindig E/1-ben mesélik el történetüket az életükről, a férjükről, gyermekeikről, szüleikről, szeretőjükről. Olyan életek hétköznapjai bontakoznak ki a könyv oldalain, amelyekben megmutatkoznak ezeknek a nőknek a vágyai, titkai, félelmei, tragédiái. A környezetük is sokat elárul róluk, miközben kendőzetlen őszinteséggel árulják el a legintimebb részleteket is a házasságukból. A fülszöveg egyik találó részlete, hogy „(…) a balkáni régió változóban lévő posztkommunista, patriarchális valóságát” mutatja be az írónő, a nők mindennapjait, frusztrációit, fájdalmát. Egy elég merev társadalmi rendszert látunk, amelynek normái meghatározzák a nők mozgásterét.

Talán emiatt nem kerültek közel hozzám a szereplők, de bármennyire is lélegző, ismerős alakok, egyszerűen nem tudtam velük azonosulni. A legtöbben otthon vannak, nevelik a gyerekeket, kiszolgálják a férjeiket és ennyi, belekövesedtek a saját életükbe, és csak álmodoznak a változtatásról. Panaszkodnak, nem érzik jól magukat a jelenlegi helyzetükben, de nem tesznek semmit, vagy ha mégis, annak vagy nem lesz jó vége, vagy visszatérnek a kiindulási pontra. A fülszöveg Alice Munro világához hasonlítja a novellákat, szerintem inkább Ulickaja történeteihez állnak közel, csak itt jóval több a keserűség, és kevesebb a humor. Derű helyett kiábrándultság és sivárság van.

Mindeközben a történetek felépítése, dinamikája, maga az írástechnika remek, a fordítás is klassz, nyelvileg kifogástalan, pörgős, olvasmányos minden novella. A kötet maga is kézbe kívánkozik, kicsi és helyes, ráadásul a borító is találó és elgondolkodtató, ahogy néztem, messze veri a többi kiadásét. A tizenegy novella közül nekem talán az utolsó tetszett a legjobban (Nőnap), nagyon életszerű és végtelenül tragikomikus, ahogyan hányásba-fosásba fullad egy félrelépési kísérlet, Buzsarovszka nagy empátiával és humorral festi le ezt a megalázó, kínos és mégis vicces helyzetet. Ez a novella mutatja meg a legtöbb női szerepet is, a férjezett asszonytól a 30 körüli hajadonon át az idősebb, gyermektelen nőkig, felrajzolva az átalakulóban lévő társadalmi elvárásokat is.

A kötet borítóján ezt olvassuk: „Tizenegy történet az önbecsülésről, a hiúságról és a képmutatásról.” És miközben a legtöbb novellának nincs lezárása, ráadásul tartják is a távolságot az olvasóval, mégis valami miatt emlékszünk rájuk, megmaradnak a fejünkben. Valószínűleg a néha szinte kíméletlen őszinteségük, a sok esetben megrázó realizmusuk miatt. „(…) a festményei ronda, szétkent pinákra hasonlítanak, (…) színes rántottára vagy hányadékra.”