Rodrigo García: Búcsú Gabótól és Mercedestől: egy fiú memoárja Gabriel García Márquezről és Mecedes Barcháról

Válhat egy író haldoklása nemzetközi közüggyé? Egyáltalán hol húzódik a magán- és nyilvános szféra határa? Lehet méltó módon írni egy rokon utolsó napjairól csupán azért, mert híres? Rodrigo García rendező és forgatókönyvíró megejtően személyes és letisztult memoárban mesél szülei haláláról, elengedésről, gyászról és szeretetről. A Búcsú Gabótól és Mercedestől szembenézés a Nobel-díjas apa, Gabriel García Márquez örökségével, és egy ennyire intim időszakon keresztül bepillantást enged abba is, kik voltak ők családként. Ez a hét könyve.

Mielőtt Gabriel García Márquez 2014. április 17-én meghalt otthon, egy kismadár repült be a házukba, és zavarodottságában az üvegnek csapódva kitört nyakkal hullott abba a székbe, amiben az író szokott üldögélni. Márquez szíve aztán nagycsütörtökön állt meg, és amikor a hír szárnyra kapott, a család egy barátja e-mailben rákérdezett: azt tudják, hogy Ursula, a Buendíák matriarchája is nagycsütörtökön halt meg, a halála előtt pedig bódult madarak hullottak el – és elküldte a Száz év magány vonatkozó részletét.

Ha a halálnak létezik esztétikája, úgy Márquez épp olyan mitikusan lépett ki az életből, ahogyan írt, ami csak még tovább építi majd a legendáját. Amíg élt, szenvedélyes mesélőként a fia szerint

“sokszor panaszkodott, hogy a legjobban azt utálja a halálban, hogy ez az élete egyetlen olyan eseménye, amelyet nem tud megírni”.

Emellett pedig azt is mondogatta a fiának, hogy: “Miután meghalok, azt csinálsz, amit akarsz”. Rodrigo García pedig a lehető legközvetlenebb módon váltotta be a biankó engedélyt: a Búcsú… képes tabuk nélkül beszélni az életből kivezető utolsó szakaszról, a meghalás stációiról és a gyászról, miközben szemérmesen megőrzi a családi intim szféra méltóságát is. Kifinomult arányérzékről tanúságot téve, Rodrigo García egy művelt és önreflektív, empatikus úriember nyugalmával meséli el szülei történetének végét úgy, hogy nem zsákmányolja ki a hírnevüket – miközben ennek a veszélye folyamatosan Damoklész-kardjaként lebeg a kötet felett. Elég lenne egy-egy rosszul megválasztott jelző, egy túl érzékletesen kifejtett eseménysor, hogy megcsússzon, és giccses vagy közönséges legyen. De csak megrendítően őszinte marad – Totth Benedek műfordítóként pedig megbízható partner abban, hogy megőrizze a szöveg erejét.

Rodrigo García őszinte például abban, hogyan élte meg az apja, az emlékeiből élő világhírű író a saját, demencia miatti leépülését. Márquez egészen idős koráig nem olvasta újra a regényeit, mert annyira félt tőle, hogy túl gyengének találja őket. Amikor demensen kézbe vette őket, a borító alapján meglepődött, hogy ő írta, elolvasta, majd újrakezdte őket. Nagybetegen hazavágyott, de nem a feleségével közös otthonba, hanem a nagyapjához, akivel nyolcéves koráig élt, és akiről Buendía ezredes alakját mintázta. Hogy ezek a leírások nem válnak mívesen megragadott nyomorpornóvá, abban része van annak is, hogy Rodrigo García emlékeiből és a demencia ködéből fel-felbukkan a társaságkedvelő, kiválóan beszélgető, örök kópé Márquez is, aki még a halálos ágyán is olyan nyers humorral hülyéskedett az ápolónőkkel, mintha a saját regényeiből lépett volna elő.

Ugyan a Búcsú… alig 139 oldalas, karcsú könyvecske, nem kell, és nekem nem is sikerült egy ültő helyemben elolvasni. Az esszéisztikus fejezetek egy-egy gondolatot, emléket emelnek ki, és a fejezethatárokon vagy akár közben, egy-egy súlyosabb mondat után arra késztettek, hogy kontemplatív csöndben dolgozzak magamban az olvasottakon. A kötet ugyanis folyamatos reflexióra hívott, és két történetet mesélt bennem párhuzamosan. A fiúét, aki búcsúzik az apjától, és aki a dermedt sokkon át is érzékeli a testvére, a rokonok és az apjával hatvan éve házas anyja mozgását a házban, aminek átmeneti középpontja és egyre gyengébben lüktető szíve a vendégszobából kialakított betegszoba, ahol Márquez fekszik. És a sajátomat, ahogy én köszöntem el anyámtól, miközben ugyanerre az útra indult. A kialakuló közösségérzés Rodrigóval – hadd hívjam ezen a ponton a keresztnevén – a gyerekek közössége, akik látják meghalni a szüleiket, és látják, ahogy

elszáll belőlük az a megfoghatatlan valami, ami az ő esetében Márquezt a világhírű íróvá és Gabóvá, a férjjé és apává tette.

Ez is egyfajta beavatás – egyszer egy idős rokonom azt mondta, addig vagyunk gyerekek, amíg élnek a szüleink.

Bár a címben ott szerepel Mercedes, Márquez felesége és Rodrigo García anyjának a neve is, és a kötet során egyértelművé válik, micsoda erős személyiség volt, árulkodó, hogy a tőle való búcsú azért összehasonlíthatatlanul rövidebb a kötet végén. Rodrigo Garcíának az apjával volt elszámolnivalója, amint azt egy ponton be is vallja. Nem véletlen ugyanis, hogy nem spanyolul, hanem angolul írta a könyvet: azon a nyelven, amin ő Los Angelesben a saját jogán nevet és szakmai sikereket szerzett magának. Ezzel együtt is van valami báj abban, amikor végül beismeri a nyilvánvalót, hogy milyen nagynak érezte az életén az apai örökség árnyékát.

Ami egyébként a leszármazottak részéről tartozást és felelősséget is jelent a köz felé: a Nobel-díjjal, a hírnévvel, a mitikus és univerzális erejű történetekkel az ő Gabójuk mindenki Márqueze, a veszteség minden olvasó vesztesége. Megejtő az a lelkiismeretesség, ahogy Rodrigo García beszámol arról is, hogyan értesítették a nyilvánosságot Márquez haláláról, hogyan készültek a temetésre, milyen volt látni a tiszteletüket leróni kívánó rajongók vagy a pletykára éhes kíváncsiskodók tömegeit a házuk előtt, és hogyan kezelte az anyja, amikor egy szélhámos hasznot húzott a gyászukból. Amit a könyvben García ezzel tesz, azzal ősi gesztusok rendszerébe csatlakozik, amiben a gyász a közösségé is, a közösség gyásza része a halál misztériumának.

Sokat beszélünk ma már arról, hogy mennyire nem tudunk beszélni a halálról – így a nem-beszéd új, locsifecsi módján sertepertélünk a haláltabu körül.

“Ha tudsz anélkül élni, hogy írnál, akkor ne írj”

– idézi Rodrigo García az apja mondását, és mesél, mert hallgatni nem tud. A búcsúja így válik példává is a gyászban, hogyan lehet beszélni méltón, őszintén és gyógyítóan.