Richard Powers: Égig érő történet

Forrás: nyugatiter.blog

„Az ember nem az a csúcsfaj, aminek képzeli magát. Más élőlények mondják meg, merre hány centi, azok csinálják a levegőt és eszik a napfényt. Nélkülük nincs semmi.” Richard Powers regénye szenvedélyesen és elsöprő erővel mutatja be a környezetvédő aktivisták elszántságát. Az Égig érő történet, mely szeptember 11-én, Barabás András fordításában jelenik meg magyarul, koncentrikus gyűrűkben bontja ki az egymásba fonódó mítoszokat a polgárháború előtti New Yorktól a csendes-óceáni partvidék 20. század végi fakitermelési válságáig és azon is túl. Azoknak szól, akiket elkeserít, hogy az ember önző módon pusztítja a természetet, s akik bíznak abban, hogy ez a folyamat még megállítható. Richard Powers írói munkásságát kritikusai Jonathan Franzenéhez, Dave Eggerséhez vagy Don DeLillóéhoz hasonlítják.

Barabás András írása a Nyugati tér blognak

Richard Powers sokoldalú tehetség, kevesen vannak, akikre jobban ráillik a „reneszánsz ember” kifejezés. Az 1957-ben született amerikai író fizikusként kezdte egyetemi tanulmányait, de már az első tanévben átiratkozott angol irodalmat hallgatni. A szakot befejezte, de megtorpant a PhD előtt, mert doktorálni már túlságosan szakbarbár dolog volna. Több hangszeren is megtanult zenélni, ám számítógépes programozói tanulmányait sem hanyagolta el, sőt dolgozott is programozóként – minden parancsfüzér megírása egy egyszerű lény létrehozása –, írói ösztöndíjasként viszont a fogadó egyetem egyik biokémiai laboratóriumába is bejárt dolgozni. Élt Hollandiában, hogy megszabaduljon az Egyesült Államok nyüzsgő nyilvánosságától, és visszatelepült az Egyesült Államokba, mert a Nagy Füstös-hegység Nemzeti Park vidékén – a romboid alakú Tennessee állam keleti szélén – nap mint nap rácsodálkozhat a szinte érintetlen természetre. Egy szó mint száz, nyughatatlan lélekről van szó, akit rengeteg minden (vagy mondjuk úgy: minden) érdekel, és ennek a mindennek alaposan utána is jár. Kíváncsi az emberre szólóban és társas kapcsolataiban, kíváncsi az ember tárgyi és természeti környezetére, sőt a természethez és az egész bolygóhoz fűződő viszonyára.

Legutóbbi – tizenkettedik – regénye, a szépirodalmi Pulitzer-díjas (2019) Égig érő történet új szemlélettel tekint erre a viszonyra, és visszájára fordítva is felteszi a kérdést: mi a becses véleménye a bolygónak és a természetnek az emberiség sajátos eredményeket hozó ügyködéséről? A válasz nem túl hízelgő, amennyiben a szűkebb és tágabb értelemben vett környezet fütyül rá, ha az ember kibillenti a természetet a szokott kerékvágásból. Szélsőséges esetben ugyanis a fentnevezett ember kipusztítja saját magát, s utána a bolygó kényelmesen regenerálódik.

A környezetkárosítás és halmazatban elkövetett alakzata, a klímaváltozás annyira új jelenség az emberiség történetében, hogy az első feladat: elhinni a létezését. Mivel már olyanok is sokan vannak, akik elhiszik, a Föld nem lapos, abban is bízni lehet, hogy az éghajlatváltozás és az emberi tevékenység közötti összefüggés megléte sem marad kisebbségi vélemény. Aki pedig valóban úgy hiszi (véli, tudja), hogy az ember is felelős a maga számára kellemetlen változásokért, az óhatatlanul is késztetést érez valamiféle ellenintézkedésre. No de mit tehet?

Írhat például nagyszabású, panoramikus, enciklopédikus igényű regényt, mint Richard Powers, aki öt év alatt meg is volt az Égig érő történettel. Próbálhat számítógépes játék megtervezésével ösztökélni tízmilliókat szemléletük megváltoztatására, mint a regény egyik szereplője. Vagy folytathat tudományos kutatásokat fákról és erdőkről, hogy az eredményekkel változásokat provokáljon ki, mint egy másik regényalak. Vagy a polgári ellenállás sajátosan szelíd formáját választva szándékosan elhanyagolhatja a kertjét, hogy a természet legalább ezen a kicsiny területen visszanyerje eredeti formáját – ahogy egy házaspár teszi a regényben. És persze türelmetlenebb választ is lehet adni, beállva az úgynevezett radikális környezetvédők közé, akiket a jogi nyelv ökoterroristáknak hív, hiszen hol itt robbantják fel egy fatelep gépparkját, hol ott építenek szabályos erődöt a kivágásra ítélt fák védelmére. Így cselekszik a regény másik öt szereplője.

Az említett emberalakokat a szerző mellékszereplőnek tekinti, a kötet főszereplői ugyanis másféle lények. Öt évig tartó munkája során valahányszor megkérdezték Powerst: na, miről írsz?, mindig azt felelte: regényt a fákról. Nem kell megijedni, a fák és életközösségeik, az erdők éppoly aktív és kommunikatív regényhősök, mint a két lábon járó emberek. Kommunikálnak egymással – gyökérzetükkel, a lombjukból kibocsátott gázokkal –, és velünk is, ha képesek vagyunk megérteni az üzeneteiket. Sorsuk a mi sorsunk is, elvégre ezek a szén- és fényevő lények termelik az ember számára az oxigént. Az író, aki keserűen konstatálja az ember elidegenedését természeti környezetétől, úgy véli, a változás döntő lépése lesz, ha felismerjük, hogy fordítva ülünk a lovon: a környezeti erőforrások ugyanis nem a sajátjaink, ezzel szemben magunk is az ökoszisztéma – a saját ökoszisztémánk, tisztelt bolygónk – hasznos részeivé válhatunk. Emiatt tesszük jól, ha kíméletesen bánunk a százmillió évek óta saját jogon itt élő fákkal.

No de szürke minden elmélet, és zöld az élet (meg a regény) aranyfája – a nyájas olvasó higgyen Goethének, és sürgősen vegye kézbe az Égig érő történetet.