Peter Handke: A kapus félelme tizenegyesnél

Forrás: filmtekercs.hu

Az Akadémia 2019-ben irodalmi Nobel-díjjal jutalmazta Peter Handke munkásságát, amiért nyelvi ötletgazdagsággal emberi tapasztalatok peremterületeit tárja fel. A kapus félelme tizenegyesnél Tandori Dezső fordításában idén a Helikon Kiadó gondozásában jelent meg.

Peter Handke egyrészt nagy lázadó és kritikus figura, másrészt egy rendkívül termékeny alkotó. Nemcsak regényeket, elbeszéléseket írt, hanem filmet is rendezett, filmforgatókönyvet írt és klasszikus szépirodalmat is fordított. Barátsága Wim Wendersszel pályájuk korai szakaszában kezdődött. Wim Wenders még csak végzős volt az egyetemen, amikor elment Peter Handke Offending the audience című színházi előadására, mellyel Handkénak az volt a célja, hogy egy anti-darabot alkosson, melyet nem lehet semmilyen műfaji kategóriába kényszeríteni. Az előadás után beszélgettek először, s bár akkoriban Win Wenders festett, a filmezés még sehol nem volt, baráti kapcsolat alakult ki köztük.

Az első közös munkára majdnem tíz évvel később került sor: Wim Wenders megrendezte A kapus félelme tizenegyesnél filmes adaptációját.

A kapus félelme tizenegyesnél Peter Handke egyik korai munkája, előtte két színházi darabot és egy regény írt csak. Tulajdonképpen egy bűnügyi regényről van szó, azonban a pszichológiai és nyelvi vizsgálódás erőteljes jelenléte felülírja a klasszikus cselekményvezetés fontosságát, és sokkal inkább arra irányítja a figyelmet, hogyan működik az egykori focista agya, mintsem hogy mi történt valójában és annak milyen következményei lehetnek.

A történet alapvetően elég egyszerű, de már a főszereplőt és a helyzetet bemutató első mondat is különös figyelmet igényel:

„Amikor Josef Bloch szerelő, egykori futballkapus egy délelőtt munkahelyén jelentkezett, közölték vele, hogy elbocsátották.”

A kisregény főszereplője valóban Josef Bloch, aki valóban egykoron futballkapus volt, a jelenlegi munkáját tekintve pedig szerelő, de az egyáltalán nem biztos, hogy elbocsátották aznap reggel. Mindenesetre Josef Bloch így értelmezte azt, hogy beléptekor csak egyvalaki nézett rá. Tehát annak ellenére, hogy senki semmit nem mondott, számára egyértelmű volt, hogy az elbocsátása megtörtént, ezért elhagyta a munkahelyét, hogy először Bécsben mászkáljon teljesen céltalanul, majd vidékre menjen egy ismerőséhez, ahol továbbra is céltalanul csatangol egész nap. Bécsben azonban miután egyéjszakás kapcsolatba keveredik egy mozipénztárosnővel, másnap reggel megfojtja a nőt.

Ugyan Josef Bloch minden rezdüléséről értesít az írás, a gyilkosságról teljesen hangsúlytalanul, mellékesen számol be. Mint ahogy Josef Bloch továbbutazása sem igazán menekülés. Valamiféle szorongás végigkíséri, de nem feltétlen köti össze az érzéseket a gyilkossággal. Végül felismeri magát egy helyi lapban, és rácsodálkozik, hogy még mindig nem tudják a nevét, majd elmegy egy futballmeccsre, ahol egy ismeretlen nézőnek arról beszél, hogy mi járhat a kapus fejében a tizenegyesnél:

„A kapusnak körülbelül annyi esélye van, mintha szalmaszállal próbálna kinyitni egy ajtót.”

Josef Bloch elszakadása a valóságtól nem tőle függetlenül történik, maga is folyton reflektál arra, hogy valami nincs rendjén. Leginkább úgy írja le a helyzetet, mintha a világgal való kapcsolata rendült volna meg. Sokszor próbál beszélgetni, lányokat felszedni, de majdnem minden alkalommal kudarcot vall a kommunikációban, a környezet túlságosan erőteljes lesz, mindenféle részleteket lát, amik kizökkentik az amúgy is nehézkesen működő társalgásból. Amiket mond, természetellenesnek tűnnek, úgy érzi, minden szó magyarázatot igényel. Az egész olyan, mintha megszűnne a közös nevező közte és a világ között, vagy a világban létező többi szereplő között.

A problémát többször a nyelven keresztül próbálja megragadni: a mozipénztárosnőt például azért követi, mert a jegyvásárlásokkor semmi rendkívüli vagy zavaró nem történt. Mintha értették volna egymást. Ám másnap reggel a beszélgetésnél megint leválik az értelmezése a mondatokat, a világot illetően a lányétól. Josef Bloch a mozin kívül gyakran újságot is olvas, vagyis rendszeresen próbálkozik közvetett szövegekkel, amikor a kommunikációt nem zavarja meg a másik létezése, csak az adott szöveg vagy mozgókép van jelen és az ő viszonyulása. De ez nem elégíti ki, egyre csatangol tovább, ide-oda megy, beszélget, verekszik, mindenféle módon kapcsolódik környezetéhez, miközben valójában mintha teljes mértékben képtelen lenne bármilyen szintű kapcsolódásra.

Peter Handke Wim Wenders filmjének forgatókönyvírója, így a nyugtalanító párbeszédek a filmben is megjelennek, bár a film maga kevésbé nyugtalanító – kevesebbet tudunk meg arról, mi zajlik Josef Bloch elméjében. A két alkotó közös együttműködése a Berlin felett az ég című filmmel folytatódik, Peter Handke írja a forgatókönyvet, a párbeszédeket és a film elején elszavalt verset, s így közösen megalkotják a mozitörténet egyik halhatatlan remekművét. A film Cannes-ban rendezői díjat kap 1987-ben, Handke pedig irodalmi Nobel-díjat 2019-ben. Ugyan filmes szempontból a Berlin felett az ég fontosabb alkotás, mint A kapus félelme tizenegyesnél, amennyiben Peter Handke munkásságát szeretnénk megismerni, mindenképp érdemes elolvasni ezt a korai kisregényét, mely kíméletlenül elbizonytalanítja az otthonosnak és működőnek tűnő nyelvi és emberi interakciókat.

Helikon Kiadó, 2020
Fordította: Tandori Dezső