Mészöly Ágnes: Szabadlábon

Forrás: www.hintafa.blog.hu

Nemrégiben egy anyuka hiányolta -teljes joggal egyébként-, hogy elmaradoznak a bejegyzések közül a kamaszoknak szóló könyvek. Ennek technikai okai voltak: R-nek egyáltalán nem volt az iskolai kötelezettségei mellett ideje kedvtelésből olvasni. De azért a téli szünetre a kezébe nyomtam a tavalyi év egyik legkiemlkedőbb magyar ifjúsági regényét, a Szabadlábont.

Nem kertelek, Mészöly Ágnes piszok jól ír. Legyen szó ifjúsági detektívregényről, meseregényről vagy társadalmi különbségekkel foglalkozó könyvről, mindig lehet rá számítani. Érdekes, lebilincselő stílusban mesél, gördülékeny mondatai magukkal ragadják az olvasót. Könyvei nélkülözik a sablonokat, cserébe olyan történeteket mesél, amikre jobb kifejezést nem tudok, mint a szívhez szóló. (Szinte minden korosztály számára született már könyve, nem csak a tizenévesek örülhetnek az írónő mesélői kvalitásainak.)

Túlzás nélkül mondom, hogy Szabadlábon egy rendkívül fontos történet bárki számára, aki elmúlt 14 éves. Szülőknek, gyerekeknek egyaránt, az őszinteségről, a partnerségről, a beszélgetések súlyáról. (Erről mi sem tanúskodik jobban mint, hogy a szerző kicsit önmagát is beleírta a történetbe.) Dani egy kerekesszékes fiú, akit édesanyja egyedül nevel, bár az elhunyt anyai nagypapa árnyéka, álmai, vágyai alaposan megterhelik mindkettejük sorsát, mindennapjait. Bár Dani igyekszik a tőle elvárt célokat teljesíteni, de nem túl lelkes attól a sorstól, amit mások terveztek meg számára (jól fizető, biztonságos közjegyzői karrier). Aztán egy napon történik valami, amire a múltat elhallgató és titkait (okkal) mélyre eltemetve őrző anyuka legvadabb álmaiban sem gondol: jelentkezik Dani édesapja. A fegyelmezett és szigorúan ellenőrzött, szabályok közé beszorított mindennapok gépezetébe bekerül egy homokszem. Apró hazugságokkal, kíváncsisággal, ártatlannak tűnő féligazságokkal kezdődik minden. Ami az elején egy egyszerű családi patáliának tűnik, egy váratlan fordulattal road movie-ba fordul át. Nyom nélkül eltűnő gyerek, eredménytelen rendőrségi kutatás: minden szülő rémálma.

Miközben Dani nem meglepő módon élvezi az úton lévők függetlenségét, a felelősséget, az érzést, hogy ő irányítja életét. De hamarosan kiderül, hogy ez korántsem olyan idilli, vicces és "bulis", mint amilyennek az elsőre tűnik. Az írónő bölcsen tesz arról, hogy Dani kalandja semmiképpen ne tünjön megfelelő megoldásnak egy nehéz helyzetben. "Kiküldetésben" töltött napjai számának növekedésével egyre komolyabb problémákat kell leküzdenie, melyekből olykor csak a vak szerencse húzza ki. (A stoppoló lányok reményeim szerint elrettentő rémtörténeteiért külön köszönet!)

A remek stílusérzékkel felépített regényben a kedvencem az a kétpólusú küzdelem volt, amit Dani és az anyukája folytatnak több száz kilométer távolságból. Az út során elérkezik egy pont, ahol Dani elengedi magát, még anyukjának kedvenc mantráját "ahogy lesz, úgy lesz a legjobb" is magáévá teszi. Bár kettejük helyzetének különbségéből adódan Dani nem görcsösen, egy fuldokló számára dobott mentőövként kapaszkodik bele ebbe a mondatba, hanem saját belső erejének öntudatával. A koordinátarendszer másik végpontján az édesanya tehetetlen dühében szinte pillantra pontosan ekkor dobja suttba ugyanezt, a számára látszólag értelmetlenné vált mondatot és dönt úgy, hogy saját maga veszi kézbe az ügyet. Ez az a pont, ahol a történtben a két egymástól ellentétes végletekbe elsodródott szereplő elkezd közeledni és kezdik el megérteni a másikat mozgató erőket, érzéseket.

Ugyan ténylegesen csak Dani kel útra, ez a történet korántsem csak az ő utazása. A céltudatos, fiáért éveken át keményen és fáradhatatlanul küzdő édesanya is útra kel lélekben a saját fájdalmas múltjába, hogy számba vegye mindazt, ami átmenetileg ugyan, de mégis egy ilyen kiszámíthatatlan, feltérképezetlen vágányra terelte az életüket. Dani születésének pillanatától kezdve Ildikó szülőként a felelős, irányító fél, de azt elfelejti, hogy az évek múlásával fia is felnőtt. Van véleménye, elképzelései, vágyai, céljai, amit nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni. Még akkor sem, ha azok Ildikó komfortzónáján olyannyira kívül esnek. Végülis miért ne lenne létjogosultsága Daninak saját életpályát választani? Mennyivel lenne rosszabb ha jogi karrier helyett az informatikát választaná. Vagy hobbiból kerekesszékesként rockzenekarban játszana? Másfelől Daninak legalább akkora feladat elfogadni, megszeretni saját kerekesszékes magát, mint anyukájának felismerni, hogy a függetlenséghez vezető úton időnként előfordulnak buktatók.

Most persze megsértődtél, ugye Ildikó? Pedig nem harsány kritikának szántam, mert elárulom, a magam módján én is Éva vagyok. Legbelül. Azt hiszem tudom, hogy mi lesz neki a legjobb, foggal-körömmel küzdök, hogy sikerüljön és jó legyen. Miközben lehet, hogy neki egészen másként lenne a legjobb. De hidd el, néha anyaoroszlánoknak is kijár némi önreflexió. Mondjuk Istenments!!!, hogy a gyerekem elinduljon Európában, mert még a tolltartójának a tartalmát sem bírja egyben tartani. De tudod mire jutottam? Ha a legőszintébben megbeszélünk minden őt érintő kérdést, talán nem is lesz rá szüksége. Jó, biztos fogja az ebadtája pár év múlva az ajtót csapkodni, de egye fene, majd a zsebpénzéből kifizeti a katedrálüveg javíttatását.

Világ Ildikói és Danijai, olvassátok Mészöly Ágnes történetét, mert így, vagy úgy, de rólatok is szól.