Mark Haddon: A Delfin

Forrás: konyv7.hu

Mark Haddon angol író még 2003-ban írta be magát kitörölhetetlenül az olvasók szívébe (és a köztudatba) A kutya különös esete az éjszakában c. regényével, melyben egy autista kisfiú göngyölít fel egy bűntényt. A könyv számos kritikai elismerést kapott, és egy darabig úgy tűnt, Haddon marad a gyermekbarát fikció területén; ám az eredetileg 2019-ben megjelent és immár magyarul is olvasható A delfin minden előzetes elvárásunkat felülírja.

A delfin egy eszeveszett, nyaktörő utazás, kegyetlen és lehengerlő egyszerre, elborzaszt és mégis letehetetlen. Már a történet nyitójelenete is előrevetíti az erőszakot, amiből később sem lesz hiány a regényben: az állapotos svéd színésznő, Maja repülőgép balesetet szenved, és a pilótával együtt szörnyethal – ám a gyermeket, egy kislányt, sikerül megmenteni. Angelica így kerül apja, a különc milliomos Philippe gondozásába, aki a világtól elzárva neveli, és ahogy a lány cseperedik, egyre inkább az anyját látja benne; olyannyira, hogy végül elkezd visszaélni a helyzettel. „Mikor megy át Philippe érintése az ártatlanságból valami sötétebb dologba? Egyáltalán tudatában van, hogy átlépett egy határt? Vagy már kezdettől ott volt a romlás abban, ahogyan fogta a lányát és játszott vele?” Mire Angelica tizenhat éves lesz, már jó ideje folyik a beteges viszony, és a lány egyre szótlanabbá válik. Ekkor azonban feltűnik a színen Darius, apja régi üzlettársának fia, akit megbabonáz a lány szépsége, és elhatározza, hogy kiszabadítja onnan. A mentőakció szinte akciófilmbe illően zajlik, ám meghiúsul, és Darius kénytelen elmenekülni, mégpedig a Delfin nevű hajó fedélzetén. Azonban itt ugrik egyet a narratíva, ugyanis a hajó és legénysége egy különös viharba keverednek, és mire feleszmélnek, Darius már nem is Darius, hanem Pericles, Tyrus hercege.

Ha a név és a szituáció ismerős, az nem véletlen, Haddon ugyanis azt választotta, hogy újrameséli Pericles (vagy egyes változatokban Apollonius) történetét. Apollonius története népszerű volt a középkorban, ezt dolgozta át Shakespeare valószínűsíthetően George Wilkins segítségével színművé. A történet szerint Pericles meg akarja szerezni Antiochus király lányának kezét, a király ezért azt kéri tőle, fejtsen meg egy fejtörőt – a versike megoldása azonban az, hogy a király viszonyt folytat lányával, Pericles ezt nem válaszolhatja, hiszen akkor kivégeznék, így menekülőre fogja. A lányról, aki a darab során végig névtelen marad, többet nem is esik szó, csak amikor apjával együtt felborul kocsijuk, és mindketten halálukat lelik a balesetben.

A delfinben azonban a nők is a férfiakkal egyenlő szerephez jutnak, sőt, gyakorta többre is képesek náluk. Angelica az egész ház életét felbolygatja hallgatásával és hogy Darius félresikerült mentőakciója után nem hajlandó magához ételt venni; Dionyza egy vérbeli, kegyetlen cselszövő; Pericles felesége Chloë sosem volt hajlandó az előírt normák szerint viselkedni; lányuk Marina pedig minden esélyt meghazudtolva tölt napokat étlen-szomjan az erdőben.

Mark Haddon nem könnyíti meg az olvasót dolgát, a szöveg ide-oda csapong idősíkok és szereplők, nézőpontok és történetek között. Egyik pillanatban még a lesoványodott Angelicát látjuk magunk előtt, a következőben már Diana istennő templomában állunk, vagy éppen Shakespeare-rel és Wilkinsszel botladozunk a szellemvilágban. Valóban egy vad utazás képe jellemzi a legjobban a regényt, ahol minden sarkon egy új fordulat, egy új élmény vagy éppen egy új veszély leselkedhet, és sosem tudjuk, mi vár ránk. Ha Haddon nem fűzné ilyen mesterien össze a szálakat, könnyen zavarossá és kibogozhatatlanná válhatna a történet; ám Haddon ügyesen vezeti az olvasót a szavak labirintusában, hogy aztán éppen ott bukkanjunk ki, ahol ő szeretné. Erőssége még a negatív karakterek megformálása: a regény antihősei egytől egyig ellenszenvesek, mégis mindannyiuk viselkedésére találhatunk magyarazátot – az más kérdés, hogy hajlandóak vagyunk-e azt elfogadni avagy sem. A nyelvezet gyönyörű, néha már-már líraiba csap át az olyan képekkel, mint „Úgy fogja kezelni a fájdalmat, mint egy törött csontot. Erős sínbe szorítja, és majd úgy mozog, hogy ne terhelje.”; ez javarészt a fordító, Sóvágó Katalin érdeme.

Olyan tehát A delfin, mint egy nagy, összegabalyodott cérnagombolyag, amit rétegről rétegre kell lefejtenünk, hogy eljuthassunk a közepéig, és végre kiegyenesítsük a szálat. Sorsok fonódnak egymásba időn és téren át, gyakran nem lehetünk biztosak benne, éppen kinek a szemszögéből is látjuk az eseményeket, és hogy ez a nő egy másik nő-e, vagy egyáltalán, lehet, hogy az összes nő mind egy? És amit olvasunk, az valóban megtörténik-e, vagy csak Angelica könyveiben, esetleg fejében játszódnak a jelenetek? Ezekre a kérdésekre a szöveg nem kínál egyértelmű választ, így az olvasó dolga, hogy ő is fellépjen a Delfin szálkás deszkáira, és miközben a hajába kap a szél, és sós pára illatát hozza felé, ő is elinduljon ezen az utazáson, mely végén talán a válaszok várnak rá.

Bráder Edina