Mariana Enríquez: Ágyban dohányozni veszélyes

Forrás: 1749.hu

Viszonylag kevesen képesek arra, amire Mariana Enríquez: miközben igazi irodalmi rocksztár, akinek rajongói nap mint nap levelekkel és fan-arttal kedveskednek számára, szinte nincs olyan kortárs spanyol-amerikai irodalommal foglalkozó kurzus vagy tudományos konferencia, ahol ne hangzana el a neve. A kritikusok elismerését is kivívta: többek között elnyerte a rangos Herralde-díjat, 2021-ben pedig bekerült a Booker-díj finalistái közé. Az Open Books kiadónak és fordítójának, Pávai-Patak Mártának köszönhetően pedig végre a magyar olvasó is betekintést nyerhet az argentin szerző által felépített különös világba, melyet a kritika előszeretettel jellemez „városi gótikaként”.

Már a jól sikerült borító is a horrorirodalom halálmotívumát jeleníti meg a Rubensszel együttműködő flamand rézmetsző, Boetius à Bolswert csontvázat ábrázoló munkáján keresztül, egyúttal tematizálja is a kötet címadó novellájának végkifejletét, méghozzá az ágyneműbe lyukakat égető szereplő perspektívájából: „Még több lyukat kellett csinálnia, mert tudta, még ha nem is látta, hogy az egyetlen dolog, amit szeretne, hogy csillagos égbolt legyen a feje fölött. Ez volt az egyetlen dolog, amit szeretett volna”. (233)

Az 1973-ban született Enríquez szenvedélyes olvasó, újságírónak készül; eleinte az az álma, hogy híres punk- és rocksztárokkal készítsen interjút – ami mára teljesült is. Szépirodalmi műveket serdülőkorában kezd írni, ám hamar rádöbben, hogy nincsenek „hagyományos” női szerzők, akik mintaként szolgálhatnának számára. Ahogy ő fogalmaz, az irodalmat férfiak és férfitémák dominálják, az általa ismert (latin-amerikai) női szerzők pedig jórészt romantikus és történelmi regényeket írnak – akik meg nem (köztük Silvina Ocampo, Diamela Eltit, Clarice Lispector) azok nehezen érthető, „furcsa” irodalmat. A fiatal Enríquezt ezzel szemben az érdekli, hogyan lehetne megjeleníteni azt, amitől leginkább félünk; és ezt a zenében, a fanzinben, a filmekben találja meg, nem a kortárs irodalomban – éppen ezért nem meglepő, hogy vissza kell nyúlnia egy jól ismert műfajhoz, az angolszász gótikában gyökerező horrorirodalomhoz. És „mi az, amitől ma Argentínában és Latin-Amerikában félünk?” – teszi fel a kérdést egy interjúban. Hát az, hogy megismétlődik a történelem, hogy újra átéljük azokat a borzalmakat, melyeket szüleink és az őket megelőző generációk elszenvedtek.

Az Ágyban dohányozni veszélyes Enríquez első novelláskötete, így logikus volt ezzel kezdeni a magyar kiadások sorát – a fülszövegen olvasható ugyanis, hogy díjnyertes nagyregénye, a Nuestra parte de la noche („A mi éjszakánk") és eddigi legnagyobb sikert arató kötete, a Las cosas que perdimos en el fuego („Elvitte a tűz") is hamarosan megjelenik. Az Ágyban dohányozni veszélyes tizenkét változó hosszúságú elbeszélést tartalmaz, melyek kohéziós erejét a témaválasztás adja: találkozunk kihantolással, élőhalottakkal, boszorkánysággal, fekete mágiával, okkultizmussal, fertőzéssel, sötétséggel, bezártsággal, sikolyokkal, kriptaszaggal, de még hullazabálással is.

A túlvilági és a valóságos elemek nyugtalanító összemosása a tipikusan gótikus terek mellett (világítótorony, kút, temető, elhagyott ház) a városi térre is kivetül. A bevásárlókocsi koldusa például egy egész városnegyeden végigfutó fertőzésláncolat katalizátora, ami az emberek elszegényedését okozza és kannibalizmusba torkollik. A novella zárásában az égett hús szaga ironikusan utal az argentin steakre (ki ne ismerné!), ugyanakkor nem a legjobb minőségű marhahús, hanem emberhús illata terjeng az utcákon. Barcelonát ugyanakkor kriptaszag lengi be (Rambla triste), hiszen rothadozó, halott gyerekek bolyonganak a Raval-negyed utcáin, hasonlóan a kötetet nyitó novellához (Angyalka kihantolása), ahol egy oszlásnak indult kislány követi az elbeszélőt: „Nem úgy néz ki, mint egy kísértet. Nem lebeg, nem is sápadt, és nem visel fehér ruhát. Félig már foszlásnak indult, és nem beszél”. (14)

Ha a történelmi kontextus felől olvassuk Enríquez elbeszéléseit, a diktatúra „szellemeit” hozza felszínre – különösen igaz ez a kötet egyik talán legerősebb szövegének (A visszatérő gyerekek) cselekményére, ahol a bürokrácia és az igazságszolgáltatás csúfosan elbukik: hiába archiválja az összes eltűnést, nem képes visszahozni az utcáról eltűnt gyerekeket (a „piszkos háború” évei során a hatalom kiemelte a „nem megfelelő” családokból a gyermekeket, hogy másik családba helyezze őket), és amikor egy csapásra mindannyian visszatérnek, megmagyarázhatatlanul megváltoznak: nem esznek, nem isznak, de alszanak; kizárólag kültéri medencékben és szökőkutakban tisztálkodnak. A leghátborzongatóbb azonban az, hogy egy perccel sem lettek idősebbek, mint eltűnésük időpontjában voltak. Aztán hirtelen megindulnak: „ezek nem is gyerekek, hanem egy szervezet, egy csapatban mozgó, komplett lény” (224), és bevetik magukat egy lakatlan épületbe. Az Amikor halottakkal beszélgetünk szereplői is fiatal gyermekek: csupa lány, akik a diktatúra által eltüntetettekkel (meggyilkoltakkal? bebörtönzöttekkel?) szeretnék felvenni a kapcsolatot az igazságot keresve. Szintén serdülőkorú lányok a főszereplők, amikor egy „megállíthatatlan földalatti kultusz” (141) terjed el egy vidéki kisvárosban, miután két iskolás kiássa és lerágja a húst a híres rocksztár, a Tüske hullájáról (A hús). A Sem születésnap, sem keresztelő főhőse is egy tinédzser, aki napjait egyedül tölti a szobájában, éjszaka viszont rettenetes borzalmakat él át, szintén egymagában: „Én nem vágom meg magamat. Ő vág meg. Amikor alszom” (157). Persze soha nem derül fény arra, kiről beszél, ahogy a többi elbeszélésben történő rejtélyes eseményre sem kapunk magyarázatot.

Enríquez a valóságból merít témát az argentin nép történelmi traumáinak megjelenítéséhez, ezek a borzalmak ugyanakkor egy tágabb kontextusban, a nemzeti történelem ismerete nélkül is értelmet nyerhetnek. Legtöbbször a női és a gyermeki testen keresztül mutatja be, mit okoztak – és okoznak ma is – a korábban, sokszor az előző generációk által átélt események, ezzel pedig mindannyian azonosulni tudunk (van olyan társadalom, ami ilyen értelemben ne lenne traumatizált?). Talán éppen ezért annyira népszerű olvasói körében – mert egy másik dimenzióba, az irrealitás terepére helyezi át azt, ami bár elképzelhetetlen volt, mégis megtörtént, és mert a kísérteties éppen azokon a színtereken belül jelentkezik, amelyeket jól ismerünk, ahol könnyen mozgunk, esetleg védelmet kaphatunk: a családi házban vagy a saját testünkben. A múlt mellett azonban gyakran korunk társadalmára is kitekint, és olyan globális problémákat jelenít meg, mint a migráció (Rambla triste), a pénzügyi válság és eladósodás (A bevásárlókocsi) vagy a média erkölcstelensége (A hús, A visszatérő gyerekek). Mariana Enríquez gondosan megmunkált prózája megfekszi a gyomrot, mert megmutatja a megnevezhetetlent, a kimondhatatlant, ezáltal pedig rögtön beszippantja az olvasót az általa teremtett világba: a valóságból a valótlanba repít – és vissza.