Margaret Atwood: Az ehető nő

Forrás: litera.hu

Régi adósságát rótta le a magyar könyvkiadás idén, hiszen végre, ötvenegy évvel kiadása után magyarul is olvasható a kortárs angolszász irodalom egyik legfontosabb szerzőjének első megjelent regénye, Az ehető nő. Érhető okai vannak annak, hogy miért kellett ennyi éven át várnunk arra, hogy ez a nagyszerű regény magyarul is olvasható legyen, kellett hozzá először Margaret Atwood ismertebb könyveinek magyar kiadása, és persze kellett hozzá A szolgálólány meséjéből készült sorozat világsikere is. Ám mindez a megjelenés szempontjából valójában irreleváns. Nem gond ugyanis, hogy ez a könyv nem huszonöt, tizenöt vagy öt évvel ezelőtt jelent meg, és azzal sem lenne gond, ha csak 2030-ban adták volna ki. (Bár természetesen nagyon örülök, hogy ez végül nem így történt!) Az ehető nő cselekménye, nyelve, humora, témaválasztása, megoldásai ugyanis időtlenek. A hatvanas évek kanadai nagyvárosában játszódó történet nem csupán azért releváns, mert egy fiatal lány a főhőse, akivel könnyű azonosulni. Atwood már ebben a könyvében mindenféle baki nélkül, a rá oly jellemző, egyszerűségében lenyűgöző nyelvvel járja körül ugyanazokat a témákat, amelyek későbbi könyvei központjában is állnak. Az ehető nő ugyanabból a női nézőpontból beszél, mint a későbbi nagy regények, a patriarchátus elnyomó természetrajza és a női szerepek kikezdhetetlensége 1965-ben és 2020-ban is majdhogynem ugyanolyanok. Ha nem így lenne, akkor legalábbis tetten érhetném a regényen az öregedést, márpedig ez nem történik meg. Az ehető nő tizenöt éve, amikor először olvastam angolul és most, 2020-ban magyarul, Csonka Ágnes nagyszerű fordításában is ugyanolyan friss, pontos és lenyűgöző. Ha lehet azt mondani, inkább én értem meg jobban a regényhez: tizenöt évvel ezelőtt nem érintett meg a főhős kisgyerekes mindennapoktól elgyötört legjobb barátnőjének, Clarának a sorsa – bezzeg most.

Az ehető nő 1969-ben jelent meg, ám Atwood már négy évvel korábban kész volt vele. Bár nem ez volt az első regénye, ez volt az, amit először kiadtak. A regény megjelenésével a fiatal Atwood azonnal a irodalmi élet és a nőmozgalmak középpontjába került, hiszen olyan aktuális kérdésekkel foglalkozott benne, amelyeket a korai feministák is zászlajukra tűztek. Atwood a későbbi kiadásokhoz illesztett előszavában elismerte, hogy könyve szerencsés időben született, hiszen megjelenése pontosan egybeesett a feminizmus észak-amerikai felívelésével, ám mégis protofeministának tartja regényét, mivel amikor írta, saját bevallása szerint még alig tudott valamit a feministákról, bár már ismerte Simone de Beauvoir és Betty Friedan munkásságát. Ha Az ehető nőben feltett kérdések máig érvényesek, gondoljunk bele, hogy a hatvanas években mennyire forradalminak hatottak.

A regény főhőse Marian MacAlpin, fiatal, főiskolát végzett nő, aki egy piackutató cégnél dolgozik. Munkáját nem nagy lelkesedéssel végzi, tisztában van vele, hogy az nem más, mint egyfajta parkolópálya, egy elfoglaltság a valódi feladat előtt, amely természetesen nem más, mint a házasság. Munkahelyét egy jégkrémszendvicshez hasonlítja, amelyben három réteg helyezkedik el: „a felső réteg, az alsó réteg, a mi részlegünk pedig a ragacsos réteg középen”. A felső rétegben dolgoznak az igazgatók és a pszichológusok, akik természetesen egytől egyig férfiak, az alsó rétegben, ahol a gépek találhatóak, ideges dolgozók számolnak, összesítenek és elemzik a bejövő kutatási adatokat. A kettő között, mint valami finom édes töltelék, dolgoznak a nők – plusz az egyetlen szerencsétlen irodasegéd –, ők foglalkoznak azzal a több ezer háziasszonnyal, akik a cégnek végeznek távmunkát szerte Kanadában. Elmerenghetünk azon, hogy milyen szép is, hogy csak nők végzik a „fecsegős melót”, ám még érdekesebb a hatvanas évek Észak-Amerikájának háziasszonyai között elterjedt munka, a szomszédság kérdőívezése, amellyel csekély anyagi függetlenséghez lehetett jutni úgy, hogy szinte alig kellett eljárni otthonról.

Marian tisztában van vele, hogy sosem juthat be a felső körbe, az alsóbb emeletre pedig visszalépés lenne kerülnie, tehát két lehetősége marad: vagy addig megy a saját osztályán a szamárlétrán, míg osztályvezető nem lesz, amiről egyáltalán nincs meggyőződve, hogy tetszene-e neki, vagy azt teszi, mint mindenki más az osztályon: férjhez megy és szül három éven belül két gyereket, akiket aztán zokszó nélkül, lelkiismeretesen nevel. Az osztályon vele együtt dolgozó lányok egy percig sem gondolkoznak el a helyzet kétségbeejtő reménytelenségén, sőt minden erejükkel azon vannak, hogy pasit fogjanak maguknak, és Marian is látszólag elfogadja, hogy ez a dolgok menete, de nem túl boldog tőle. Nyitott, felvilágosult nő, hónapok óta együtt jár már a jóképű, minden szempontból megfelelő férjjelöltnek számító ügyvédbojtárral, Peterrel, de az összeköltözés vagy a házasság gondolata mindkettőjüktől távol áll. Legalábbis így tűnik a regény elején. Marian mégsem nyílik meg a férfinak, úgy érzi, az folyamatosan vizsgálja, vizsgáztatja, ő pedig meg akar felelni neki, mind szexuálisan, mind intellektuálisan, de még olyan apróságok szintjén is, hogy engedi, hogy a férfi rendeljen helyette az étteremben. Marianban nem görcsös megfelelni vágyás van, inkább valamifajta fásult céltalanság: nem tudja, mit akar a férfitól, inkább elfogadja, amit az nyújt, így nem kell döntést hoznia vele kapcsolatban. „Ahogy Clara fogalmazott, 'jóképű' – valószínűleg emiatt kezdtem vonzódni hozzá. Az emberek felfigyeltek Peterre, nem az erőteljes vagy különleges vonásai miatt, hanem mert maga volt a tökélyre vitt hétköznapiság, mint azok a fiatalos, ápolt arcok a cigarettareklámokban. De én néha egy megnyugtató szemölcsre vagy anyajegyre vágytam, vagy egy érdesebb foltra, valamire, amin megakadhat az érintés, ahelyett hogy átsiklana rajta. (...) Készpénznek vettük azt, amit a másik állított magáról, és emiatt remekül kijöttünk egymással. Persze kénytelen voltam alkalmazkodni a hangulatváltozásaihoz, de ez minden férfi esetében így van, az övében pedig ez mindig túl nyilvánvaló volt ahhoz, hogy komolyabb nehézséget okozzon. A nyár folyamán Peter kellemes szokássá vált, és mivel csak hétvégenként találkoztunk, a máznak nem volt alkalma megkopni.”

Atwood nagyszerű megoldással egészen részletesen bemutatja a Marian környezetében élőket, pontosan tudjuk, hogy is néz ki Peter, a lakótársa, Ainsley, a terhes barátnője, Clara és annak hóbortosnak tűnő, valójában a modern apa tökéletes szobrának is beillő, családjáról nemcsak munkájával gondoskodó, hanem a házimunka garmadáját is elvégző férje, Joe, de még az aggszűz kolléganői is. Egyedül azt nem tudjuk, hogy néz ki Marian, fogalmunk sincs, szőke-e vagy barna, milyen az alakja, pedig Marian teste a regény központi témája.

Marian a legtöbb nővel ellentétben elégedett a testével, nem akar se fogyni, se hízni. A regény elején pontosan megismerhetjük napi rutinját, látjuk, hogy bőségesen étkezik, akármikor benyom egy férfias adag véres steaket, figyel a vitaminokra, nem vedel, de azért esténként megiszik egy pohárkával, és bár a történet folyamán egyszer sem olvashatunk pontos adatot arról, hogy végül is hány kiló, ez nem is fontos, mert Marian jól megvan magával. Mégis a teste lesz az, amely fellázad és sodorja a környezete számára furcsa, megmagyarázhatatlan szituációkba, valamint egy olyan komoly étkezési zavarba, amely miatt pár hét alatt gyakorlatilag képtelen lesz megenni a legtöbb ételt.

Atwood lassan, fokozatosan építi fel Marian összeomlását: a regény pontosan vázolja a nők számára kínált lehetőségeket a hatvanas évek Kanadájában. A már említett jóravaló feleség mellett látjuk Marian legjobb barátnőjét, Clarát, aki huszonéves korára már a harmadik gyerekével terhes, és látszólag teljesen elvesztette önmagát, és látjuk a lakótársát, Ainsleyt, aki modern fejlődéslélektani és társadalomelméleti olvasmányaitól megbabonázva, meggondolatlanul, egyedül akar gyereket vállalni. Mariantól mindkét véglet távol áll, de arról fogalma sincs, hogy mit is akar: „Ahogy elnézte Clarát, aki a járókában ült, a kicsi pedig a blúza gombját rágcsálta, azon kapta magát, hogy három év után most először irigyli őt. Bármi is volt megírva Clarának, már megtörtént vele: az lett belőle, ami lenni készült. Nem mintha szívesen cserélt volna vele – csak annyit szeretett volna tudni, belőle mi lesz, ő milyen irányba tart, hogy felkészülhessen rá. Attól rettegett, hogy egy nap felébred, és már megváltozott, anélkül hogy tudott volna róla.”

Marian végül megadja magát: igent mond Peternek, aki hiába próbálja játszani a laza agglegényt, valójában másra se vágyik, mint hogy törvényesen birtokoljon egy nőt. Marian pedig igyekszik megfelelni ennek az igénynek, zokszó nélkül elfogadja, hogy fel kell mondania az állását, szervezi az esküvőt, és bár próbál úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, saját magát is folyamatosan meglepi a viselkedése. Megismerkedik, és fura viszonyba keveredik egy különös, magának való fiúval, Duncannel, aki mindenben Peter szöges ellentéte, éppen ezért egyszerre érdekes és vonzó Marian számára.

Valamint megjelenik és szép lassan mindent elural a már említett étkezési zavar. Az eljegyzése másnapján farkaséhesen indul ebédelni, mégis csak egy sajtos szendvicset rendel, majd este kopogó szemekkel ülnek le Peterrel egy étteremben, ahol legnagyobb meglepetésére arról kezd hallucinálni, hogy az előtte levő szép szelet hús nem más, mint egy véres húscafat izmokkal és inakkal, darabja egy élő tehénnek, amit nem is olyan rég öltek meg. A következő hetekben a teste fokozatosan utasítja vissza a különböző ételeket, először azokat, amikben hús vagy rost van, majd jönnek a zöldségek, a tojás, végül már csak a cége által is reklámozott rizspudingot képes lenyomni a torkán, valamint vitaminokkal és étrendkiegészítőkkel kell biztosítania, hogy ne haljon éhen: „Szóval végül bekövetkezett. A teste felmondta a szolgálatot. A táplálék körforgása ponttá zsugorodott, fekete pöttyé, ami minden mást kizárt önmagából... A zsírfoltot nézte az étlap borítóján, és szinte nyüszített az önsajnálattól.”

Ahhoz, hogy megértsük Marian baját, meg kell idéznünk a már említett Betty Friedan 1963-as Feminine Mystique című világhírű kötetét, amely erősen hatott Atwoodra. Friedan könyvében kifejti, a „feminine mystique”, vagyis a nők titokzatos baja, a probléma, aminek nincs neve, az ötvenes, hatvanas évek háziasszonyait sújtó széles körű boldogtalanság. A kor elvárt nőideálja – szemben a harmincas évek független, erős női hőseivel – az ötvenes évekre a gondoskodó, gyerekeinek és férjének élő háziasszony archetípusa lett, amelynek a hatvanas évekre egyre kevésbé tudtak és akartak megfelelni a nők.

Ez ellen lázad Marian is, bár időbe telik, mire felismeri. Először azt gondolja, hogy az esküvő miatt ideges, de ezzel csak a felszínt kapargatja. Ahogy eltávolodik az evéstől, úgy távolodik el saját magától is, jól érzékelteti ezt a regény narrációja: a könyv első részében egyes szám első személyű, a másodikban aztán átvált egyes szám harmadikra, és csak a regény végén, Marian újra magára találásával tér vissza az első személyhez.

A társadalom és Peter szemében Marian nem más, mint valami megemészteni, felzabálni, megszerezni, elfogyasztani való értékes préda vagy tárgy. Nem véletlen, hogy Peter hobbija egyébként a vadászat és a fényképezés. Az eljegyzésüket ünneplő bulin is fegyverként szegezi Mariannak a fényképezőgépet és próbálja lefotózni, amit Marian annyira képtelen elviselni, hogy végül megszökik a saját partijáról. És épp ezért nem eszik, hiszen így kevesebb jut belőle Peternek.

A regény végén, amint Marian felbontja az eljegyzését, megszűnik a rejtélyes betegség. Sőt, eldönti, tortát fog sütni: egy nőt formáz szép színes cukormázzal, és felajánlja Peternek, hogy egye meg. Persze nem meglepő, hogy a „szimbolikus kannibalista” aktust Peter viszolyogva visszautasítja. Marian pedig végül jóízűen zabálja fel a süteményt, ezzel szerezve vissza önmagát.