Marek Šindelka: Hiba

Forrás: www.kepesifi.com

„Mikor a vénember először bevitte az üvegházba, tudta, hogy ez az. Ez az ő sorsa. Az összes orchidea és a többi faramuci növény az esőerdőt imitáló, fülledt melegben. Elnyelte és mindörökre magába zárta. Úgy érezte magát az üvegházban, mint az anyaméhben. Biztonságos, meleg, nedves világ, ahol az élet az egyedüli törvény, az egyetlen alapelv. Az élet kiapadhatatlan formái és megnyilvánulásai. Olyanfajta gazdagság, melyet soha azelőtt nem tapasztalt. Mintha megjelenésükkel, a bősz igyekezettől, a végtelen, fájdalmas vágytól megfeszült testük egészével ezek a virágok Isten nevét próbálnák kiejteni.”

...már a rövid nyitókép is remekbe szabott: agónia mint gyönyör. Kryštof egy medvetalpmező közepén haldoklik a Prága–Wrocław vasútvonal mellett, összefércelt hasfalából vér szivárog, a testét kívül-belül behálózó hajszálgyökerek lassan a talajhoz rögzítik, a testén támadt résben éjfekete virág bomlasztja ki szirmait. Elnyelték egymást eme titokzatos japán növénnyel, az ushimitsozukival – halálos szimbiózisban.

Misztikus detektívregény, káprázatos fitohorror – csak hogy bosszantsam egy kicsit Šindelkát, ezt a cseh „csodagyereket”, aki viszolyog a műfaji besorolástól. Valójában elég erről annyi, hogy míves próza, mely a maga módján költészet is, őrülten magas szférákat jár be. És persze mélységesen mélyeket. Szenvedélyes és szenvedő. Keserű emberi utak kereszteződése, ahol les ugyan rád az ördög, de meg nem szólítana, csak néz; ahogyan kissé távolabbról az isten is. Rajtad áll, barátom, timsel: ebben a szférában magadnak kell boldogulnod. Sikerülhet-e? A regény hangvétele meglehetősen komor, nem valószínű, hogy el fogsz mosolyodni olvasás közben – annál többet bólogatsz! – egészen a legutolsó mondatig. Ott viszont vár rád a katarzis. Mindazonáltal. (Minden művészeti alkotásban igénylem a humort, de legalábbis a derűt, ezúttal viszont cseppnyi hiányérzetem sem támadt. Ha mesterien komponálsz, a sós, keserű és savanyú ízek közé olykor elégségesnek bizonyul egyetlen csepp édes. A több már sok lett volna. Így megy ez.)

Mitől rendhagyó és rendkívüli alkotás a Hiba? És mitől válik annyira egyedi zamatúvá, amilyet még soha nem kóstoltam? Olyat olvastunk már, hogy a főhős a történet elején meghal, és onnan bontja ki az író a cselekmény fonalát. Itt is ugrálunk térben és időben, ami ezúttal is hatásosnak bizonyul, különösen hogy Šindelka „kamerázva” ábrázol: hol „fényképez”, mint ahogyan a legelején is teszi a haláltusáját vívó főhőssel, jócskán elidőz a kép felett, máskor meg filmszerűen pörgeti az eseményeket. Mindkettőt rendkívül erőteljesen, megdöbbentő beleéléssel és beleéltetéssel teszi. (Bölcsészeti tanulmányai mellett hallgatott forgatókönyvírást is a filmakadémián.) Hangulatában Hessével rokon – akire, ugye, szintén nem jellemző a túlzottan életvidám hangvétel –, Murakamival is – vele már a történetszövés szintjén is –, ha pedig a saját nemzetéből kellene keresnünk szerzőt, akkor mindenképpen Kunderára voksolnék (szerepel a regényben egy bizarr szerelmi háromszög, itt tűnt fel számomra Kundera hatása). Regényen belül versre tördelt részekkel már Doctorownál is találkozhattunk többek között, noha ezt a „trükköt” Šindelka izgalmasabb módon használja: nem feltétlenül ilyenkor a legköltőibb, sokkal inkább a tömörítés eszközeként alkalmazza, valamint a hősök belső monológjainak megjelenítése esetében. (Szerzőnk egyébként először verseskötettel jelentkezett, a Hiba a második megjelent munkája – és mindössze 24 éves volt, amikor kiadták! Fiatal kora ellenére számos díjjal jutalmazták máris, viszont nem túl sok nyelvre fordították, világnyelvekre még egyáltalán nem. Éppen ezért rendkívül hálás vagyok az Európa Kiadónak a magyar verzióért, Barna Otíliának a remek fordításért, nemkülönben annak a szlavisztika szakos barátomnak, aki felhívta rá a figyelmemet!) Krimiben én ilyesmivel sosem találkoztam még, hogy a detektív nincs már életben a történet idején, és csupán a naplóbejegyzéseit olvashatjuk... de hát biztosan előfordul máshol is, abban a műfajban aztán tényleg nincs új a nap alatt.

Mitől annyira egyedi ez a regény mégis? Valószínűleg mindezektől együtt, amiket felsoroltam – no meg azoktól is, amiket nem; de az már a varázslat színtere, és nem szavakból áll össze. Hogyan? Egy regény, ami nem csupán szavakból áll?! Bizony. A legkiválóbbak nem csupán szavakból állnak össze. A habarcs az valami – más.

...és már eleve, hogy a számunkra oly titokzatos növényvilágot teszi meg (nem csupán) kulisszának! Andrej, a másik főhős fakitermelésen dolgozik például, a kislánya gombamérgezésben veszti életét, beavatása során fakérget és avart eszik, és sorolhatnánk... Kryštof pedig, akinek kiskorában a kaukázusi medvetalp nevű, erősen mérgező növény volt a legiszonyatosabb rémálma, később olyan szinten megbarátkozott a növényi életformákkal – lásd a fenti idézetet –, hogy ezek váltak a kizárólagos szenvedélyévé, ráadásul a kenyérkeresetévé is: ugyanis abból él, hogy rendkívül ritka, sokszor a kihalás szélén álló fajok egyedeit kutatja fel az esőerdőkben, majd igen borsos áron Európába csempészi őket különc milliomosok megrendelésének eleget téve. Teszi ezt mindaddig, míg meg nem próbálkozik egy speciális japán parazitafaj írmagjának ellopásával is, melyet az ottani kultúra egy dekadens korszakában a nemesek az arcukon viseltek... (A növény kizárólag élő állati szöveten képes életben maradni: amikor Kryštof a saját hasát felmetszve „magába ülteti” az éjfél nevű virágot, hát én olyan borzongást még a horror nagymestereit olvasva sem éltem át soha.) Azután ott van még az említett „beavatás”, amit Andrej él át, miután kislányát – és a felesége, valamint a saját szívét – elveszíti. Szintén borzongás, szintén döbbenet. (A József és testvérei és Az égő csipkebokor mellé most itt van nekem a Hiba harmadik kedvencnek a témában.) És ahol Šindelka beavatást vagy újjászületést emleget, ott hamarosan megjelenik a halál is – vagy kimondva, vagy legalább utalás szintjén. Ahogy fogalmaz: akkor születtél meg, amikorról az első emléked van, s nyilván az utolsó felmerülő kép jelenti a halálodat – de mindez csak az elméről szól; ami nem egyenlő veled. Állomások; de nem a legelső és nem is a legutolsó.

...és mindeközben az izgalmas cselekményt több helyütt (számomra) még érdekfeszítőbb botanikai értekezések tarkítják. A biodiverzitás csökkenése csak egy a sok közül, de olyan fejtegetéseket is olvashatunk, hogy vajon éreznek-e fájdalmat a növények. Vagy képesek-e egymás között kommunikálni? (Nem kizárólag a kémiai „párbeszédre” gondolok, azt tudjuk követni.) Azt mondod, dehogy éreznek, aligha képesek? Csak mert nem értjük őket?... Töprengj el efelett egy percig. Az ember be van zárva a koponyájába – a rettenet sisakjába, ahogy Pelevin fogalmaz.

...és persze mindez szól még a gyilkosról is, aki „hiba a világ gépezetében”. Aki testről testre vándorol, békét nem találhat, csakis bosszút és leszámolást, ami csupán ideiglenes kielégülést jelenthet számára. Anomália lenne Isten arcán? Hibás kód a Teremtés programjában? Ki tudja? Talán igen, talán mégsem... Talán csak az orchideák tudhatják e kérdésekre a választ, akik a csillagokról érkeztek hozzánk, meteorokon utazva (ahogyan azt a nevük is mutatja). Ami viszont bizonyos, az az, hogy még egy gyilkosnak is lehetnek helyes meglátásai a jelen társadalomról: „Útja során annyi nyomorúsággal és hiábavalósággal találkozott, hogy már semmit nem értett. Mennyi keserűség és reménytelenség! Mocsok és kacat. Nem értette, mi után lohol mindenki. Halandó testek kétségbeesett küzdelme. Harc a rákkal, az alkohollal, a cukorbetegséggel, a hálátlan utódokkal, az öregséggel, az unalommal, a magánnyal, a közönnyel, az ürességgel és az egész nyomorult jövővel. Az ember minden áldott nap kénytelen újra rávenni döcögő agytekervényeit, hogy ne gondoljanak a halálra, hogy ne foglalkozzanak semmi lényegessel. A túlélés egyedüli módja, ha mélyen beleássa magát a szürkeségbe, ha bekapcsolja a tévét, és hiszi, hogy azok a híres pofák majd mondanak valami üdvözítőt, valamit, ami őt magát felmenthetné... és a pofák aztán telebeszélik a fejét mindennel... A mocsok végtelen körforgása.”