Maja Lunde: Az utolsó vadlovak

Forrás: konyvesmagazin.hu

Az utolsó vadlovak a világ egyetlen igazi vadlófajának történetét beszéli el, azét, amelyet franciaországi barlangok falára festettek fel, amely évszázadokon át a mongol sztyeppéken élt, és amely a 20. századra kipusztult, csak európai állatkertekben és rezervátumokban maradt belőle. A három idősíkon futó történetben a szentpétervári zoológus, Mihail az 1880-as években Mongóliába utazik a kihaltnak hitt lovak nyomát kutatni, az állatorvos Karin a Szovjetunió összeomlása után azon munkálkodik, hogy az időközben megtalált vadlovakat visszatelepítse a sztyeppékre, Eva pedig 2064-ben azért küzd, hogy továbbra is egy felszámolt norvégiai rezervátumban lakhasson, miközben körülötte darabokra hullik a világ. Az élet nem mehet tovább úgy, mint addig, sem az emberek, sem az állatok számára.

Maja Lunde: Az utolsó vadlovak (részlet)
Fordította Patat Bence

Eva

Heiane, Akershus megye, Norvégia, 2064

A csődör szinte kábulatban nyomakodott a kanca felé. Az ösztöne teljesen magával ragadta, kiszámíthatatlanná tette, megőrjítette. Emberként soha nem voltam képes felfogni ezt az erőteljes testi vágyat. Persze volt idő, amikor én is hagytam magam lehúzni a felszín alá, ahol elvesztettem a kontrollt, de alkalmanként csak néhány percre, és az is régen történt, ilyen luxust már nem engedhettem meg magamnak. Az egyetlen hajtóerő, ami a cselekedeteimet mozgatta, az éhség volt. Az éhségtől az ember képes irracionálisan viselkedni, ami az őrületre emlékeztethet, az éhségtől bármire képesek lehetünk. Egy állat ösztöneivel nem lehet vitatkozni, így meg kellett védenem Nike-t, a kancámat. Rimfakse ugyanis nem adta fel, pedig a Nike és a csikója, Puma körüli kerítés elvileg elég volt ahhoz, hogy távol tartsa tőlük. Akármennyit kiabáltam és hadonásztam, Nike sárlása a karámhoz vonzotta. Nike tavaly ősszel veszítette el a társát, Hummelt, a csődört. Öreg és fáradt mén volt már, el kellett engednem. Nike pedig egyedül maradt. Tudtam, hogy nem nyugszik, amíg vemhes nem lesz. De nem kaphatta meg, amit akart, mivel takhi volt, a világban megmaradt néhány vadló egyike, Rimfakse pedig teljesen átlagos háziló, akit Richard engedett szabadon, mielőtt egy éve elköltözött a szomszéd tanyáról. Egy vadló és egy háziló csikója a háziló tulajdonságainak többségét örökölné: a vérvonal két nemzedék után kihalna, és hiábavaló lenne a sok fáradság, aminek révén eljutott ide, mindaz a munka, amit abba fektettek, hogy a faja megmaradjon itt a Földön.
– Menj onnan, Rimfakse!
A csődör a kerítésnek dörgölőzött, pofáját Nike-nak nyomta, próbálta elérni, a kanca pedig bátorította, megemelte a farkát, és a fenekét fordította felé.
Hadonászva közelebb szaladtam.
– Tűnj el innen! Nyomás!
Rimfakse rám nyerített, megfordult, toporgott egy kicsit, aztán sértődött hátsóval elügetett.
– Felejtsd el! – kiáltottam utána. – Keress magadnak a saját fajtádból való lovat!
Nem sokáig kellett már rájuk így vigyáznom.Szeptember volt, Nike-ra hat hónap várt sárlás nélkül, hat hónap béke és nyugalom mindkettőnknek. Télen mindent kézben tudtam tartani, az állatok viselkedését és a saját helyzetemet is. Mindaddig, amíg tele a kamra, amíg a téli viharok távol maradnak, amíg nem megy el az áram, télen kezelhető az élet.
A kerítéshez léptem, nekidőltem az egyik oszlopnak, és kinyújtottam kezemet a vadlovak felé.
– Jó reggelt, Nike. Szia, Puma.
Felém fordították a fejüket, megismerték a hangomat. Puma jött oda először, vékony lábaival nehezen járt a földön, fiatal volt még ebben a világban, kissé ingatag, mintha még csak tapogatózna. Átdugta a pofáját a kerítésen, és halkan prüszkölt egyet.
– Hogy van-e nálam valami nektek? – kérdeztem mosolyogva. – Szerinted van nálam valami nektek?
Bedugtam a kezemet a zsebembe.
– Igen, de csak ma.
Nike is odasietett. Amint észrevette a sárgarépát, amit elővettem, kitágultak az orrlyukai.
– Tessék, kicsikém – dugtam oda az első sárgarépát Pumának. Egy kicsit, mivel még túl fiatal volt, a kancatejen kívül mást nem nagyon tudott megemészteni.
Nike dobbantott a lábával.
– Jól van, jól van, te is kapsz.
A nagyobbat adtam neki. Villámgyorsan eltűnt a szájában, hangosan ropogott odabent.
– De Isának meg ne mondjátok – mondtam.
Nike prüszkölt, a farkát lóbálta
– Isa szigorú? Igen, a lányom szigorú.
Egy darabig csak néztem őket, bár ők rám sem hederítettek, aztán sarkon fordultam, és visszasiettem a tanyára. Péntek volt, piaci nap, és le kellett mennem a kikötőbe. Még előfordult, hogy halászok vagy vadászok is felbukkantak. A tyúkok az elmúlt hétben sok tojást tojtak, talán lesz valaki, akit érdekelnek majd.
Elsiettem a bezárt bódé mellett, amelynek ablakait betörték, reklámplakátjait pedig kifakította a nap, a korábban különböző macskaféléknek helyet adó kerítést megkerülve elindultam felfelé a dombon, elhaladtam a kis mocsár mellett, amit még Nagypapa alakított ki az ezredforduló tájékán, hogy veszélyeztetett kétéltűeket őrizzen meg, és az elkerített kiserdő mellett, ahol korábban farkasok, a legfélénkebb állatfajunk példányai rejtőztek.
A családom három generáció óta működtette a parkot, és az állatok mindig is jól érezték magukat nálunk.Ezt azzal mutatták ki, hogy utódaik születtek. Jött a közönség, hogy szórakozzon és tanuljon, a látogatás csúcspontját pedig az jelentette, ha megnézhették az állatok kicsinyeit. Olyankor visítottak, nevettek, mutogattak, azt mondogatták: nézd, nézd, de édesek, milyen hihetetlenül édesek! A hópárducnak egyszer hármasikrei születtek, micsoda szenzáció volt! Soha nem érkezett annyi látogató, mint azon a nyáron. De az új életet mi is mindig nagyon komolyan vettük. Emlékszem, hogy az iskolában a többi gyerek mennyire furcsállt bennünket, kínosan éreztük magunkat, ha eljöttek hozzánk: nálunk a vacsoraasztalnál a fedeztetés és a vemhesség szokványos témának számított. Amikor pedig új lények jöttek a világra, úgy gondoztuk őket, mintha a sajátjaink volnának… És a sajátjaink is voltak. Nem, nem a sajátjaink, az övéik, mondta Apa mindig, a mi feladatunk csak az, hogy a lehető legjobb dolguk legyen nálunk, hogy új életet akarjanak teremteni.
A hópárducok már tovatűntek, ahogy a többi állat többsége is, csak nagyon kevés maradt. A farkasok korábbi nagy területét egy kisebb erdeirénszarvas-csorda foglalta el. A fajuk nem volt veszélyeztetett, de mivel nagyjából magukban is jól megvoltak, még nem engedtem őket szabadon. A két rühes nőstény vándorsólymot, még ketrecben tartottam. Nem igényeltek sok gondoskodást, de attól tartottam, hogy amint nem figyelek rájuk, elpusztulnak. A park nyugati végében egy magányos skót vadmacska élt, nem bírtam rávenni magam, hogy elengedjem, mert ha egy házimacskával párzik, kihal a vérvonala. És hát ott volt Nike meg Puma, a két legnagyobb kincsem. Rájuk nagyon vigyáztam.
Anne, a nővérem intézte el, hogy legyenek vadlovaink itt Heianéban, kiskora óta beszélt róluk. Emlékszem, hogy folyton ugyanazokat a filmeket nézte a YouTube-on, az iPaddel az ölében ült, fülhallgatóval, és figyelte, ahogy a lovak futnak előtte a képernyőn. Éveken át dolgozott azon, hogy vásárolhasson egy csődört meg egy kancát egy franciaországi rezervátumból, és végül sikerült bevonnia Heianét egy nemzetközi tenyészprogramba. Nike és Hummel az utolsó lovak közé tartozott, amelyeket parkok egymás között adhattak el. Rimfakséhoz hasonló lovak örökre létezni fognak, de vadlovakból túl kevés maradt a világon. Reméltem, hogy ha
mindennek a végére jutunk, az élet stabilizálódik, és felvehetjük a kapcsolatot a kinti partnereinkkel, szerezhetünk Nike-nak egy új csődört. Mongóliában ugyanis talán még lehetnek vadlovak. Elvégre nagyon sok élt belőlük. Néhány csak maradt.
Nike és Puma futócipőkről kapta a nevét. Anne keresztelte el őket, ahogy minden állatunknak ő adott nevet. Letűnt dolgokról, ruhákról, elektronikai cikkekről, órákról és autókról. Isa viccesnek találta a neveket, még mindig nevetett rajtuk. Engem túlságosan is Annéra emlékeztettek. Nemcsak a humorára, hanem a tetterejére is. Meg a jelenlétére – de ez a két dolog talán összefügg. Anne maga is sok volt, olyan ember, aki elintézi a dolgokat.
De Anne elment, erős hangjával, egy percre sem nyugvó testével együtt. Elhagyta Heianét, minket és a lovakat is, azt mondta, csak pár hónapra megy, de soha nem tért vissza. Amikor legutóbb beszéltem vele, már egészen északon, Trøndelagban járt. Ennek már majdnem egy éve. Aztán a telefonunk felmondta a szolgálatot. Eltűnt a térerő, és teljesen egyedül maradtunk. Isa esténként zárni kezdte az ajtót. Itt biztonságban vagyunk, mondtam, és felszereltem egy reteszt az ajtó belsejére.
– Mikor jössz vissza? – kérdezte Isa.
Az autónál álltam, a kikötőbe készültem indulni.
– Tudod, hogy fogalmam sincs. Lehet, hogy ma nem jön senki. Lehet, hogy senkinek nincs mit eladnia. Legutóbb is több órát kellett várnom.
– Nem jöhetek veled? Ráérünk ellátni a teheneket, amikor visszajövünk.
– Jobb, ha itt maradsz.
– Egyedül – húzta be a vállát ijedten Isa. – Nem tanítasz meg lassan vezetni?
– Még csak tizennégy éves vagy.
– Nem hinném, hogy bárki megállítana minket.
Megkockáztattam, hogy kinyújtom a kezem és megborzolom a haját.
– Sietek, amennyire tudok.
Nem húzódott el, hagyta, hogy megsimogassam a fejét.
– Ha jön valaki idegen, zárd be az ajtót – mondtam. – És ne felejtsd a reteszt sem.
– Jó, jó.
– És tégy úgy, mintha itthon sem lennél.
– Tudom, Anya.
– Egyébként pedig megnéznéd, hogy zárva van-e a pinceajtó? Nem szeretném, ha beesne az eső.
– Meg.
– Akkor szia, drágám. Sietve megöleltem. Isa is visszaölelt, a péntek volt az egyetlen nap, amikor tényleg visszaölelt.