Király Levente: Van egy kutyánk

Forrás: www.litera.hu

Vannak első-látásra-szerelem-gyerekkönyvek: az ilyeneknek annyira elragadóak (kedvesek, szépek) a borítórajzaik és az illusztrációik, hogy azonnal heves vágyat keltenek a hosszas és elmélyült nézegetésre. Aztán meg arra, hogy kisilabizáljuk – vagy ha még nem tudunk olvasni, akkor felolvastassuk valakivel – a rajzokat körülvevő szövegeket, mert az illusztrációk kíváncsivá tesznek. Tudni szeretnénk, milyen vers tartozhat például ahhoz a képhez, amelyen egy hatalmas rák üldöz egy kutyát, miközben a kutya feje fölött ott lóg egy horogra feltűzött hamburger.

Király Leventének a Manó Könyvek Kiadónál megjelent verseskötete is ilyen: hamar meggyőz, pontosabban sokat ígér, és az ígéreteket aztán be is váltja. Az illusztrációk második pillantásra még izgalmasabbak. Igor Lazin színes képei nemcsak felkeltik a kíváncsiságot azzal, hogy szemléltetik a versvilág néhány tartalmi elemét, de mindig tovább is gondolják az alapötletet. Ami a versben vicces, azt Lazin egy csavarral még viccesebbé teszi, újabb elemeket visz bele a történetbe. Van, hogy még verbálisakat is. Az egyik kutya, akit úgy jellemez a költő, hogy „profin béget,/ tereléstant is tanult!", a rajzon egy juhval áll szemben, és odaszól a juhnak, hogy „beeee, beeee!" (ez nagyjából egyezik a versben történtekkel), mire a juh visszakérdez: „EEEB?" (a szövegben nincs szó juhról, idegen nyelvet beszélőkről, szóvicceket gyártókról pláne nincs).

És akkor most végre valamit mondjak a versekről is, amelyek egyáltalán nem maradnak alul az illusztrációkkal szemben. A kötet szerkezete – elnézést a gyerekkönyv-kritikába nem illő hasonlatért – Esterházy Péter Egy nő című könyvét juttatja eszembe. A több mint negyven vers mindegyike egy-egy kutyát mutat be, és legtöbbjük azzal az esterházys fordulattal kezdődik, hogy „Van egy... (kutya/kutyám/kutyánk)", vagy egyszerűen csak, hogy „Van egy...", majd utána a fajtamegnevezés, sok esetben pedig az illető kutya „személyneve" is. Azt, hogy személynév, nem is kellene idézőjelbe tennem, mert ezeknek a kutyáknak a többsége emberszerűbb, mint Petőfi Morzsája, aki legfeljebb csak a fülét tudja hegyezni a költő intelmeire: a Szafaládé nevű kutya „művtöriből diplomázott", a (név nélküli) skót juhász „sokat spórol, pulcsit horgol", Gondolat pedig „pudingot főz,/ klubban időz, bélyeget gyűjt, s gombokat". A könyv egyik humorforrása éppen ez a vicces antropomorfizálás, legfőképpen pedig az, hogy a kutyák otthonosak azoknak az elektromos eszközöknek és szolgáltatásoknak – walkie-talkie, GPS, skype, netes vásárlás stb. – a világában, melyek csak nemrég nyertek polgárjogot a gyermekvers-irodalomban. (Egyébként arról, hogy mi férhet bele a gyerekversekbe, napjainkban is folynak indulatos viták, lásd Tóth Krisztina pitbullról szóló versének fogadtatását a pitbull-tulajdonosok körében.

Szerencsére az iPhone-gyártók még nem tiltakoztak Király Leventénél amiatt, hogy az iPhone a kutyát sem érdekli, legalábbis a kötetben említett Bábolna nevűt nem. Sőt, a pitbull-tulajdonosok ez alkalommal kifejezetten elégedettek lehetnek: itt a pitbullokat Pörölyke, egy udvarias pincér-kutya képviseli.)

Nem használható kutyaenciklopédiaként a könyv, nem is hiszem, hogy valaki ezzel az elvárással venné kézbe. Ami talán mégis meglepő, hogy kicsit sem igazodik a természetismereti tudásunkhoz. A versek nagytöbbségében nincsenek fajtákra jellemző leírások: amit a skót juhászról vagy a dobermanról állít a költő, azt akár a pincsiről vagy a töpszliről is mondhatná, és fordítva. Ez többnyire még a külső bemutatások esetében is így van, például az, hogy „füle csálé/ szőre loncsos,/ farka lompos", nagyon sok kutyafajra ráillik. Persze vannak kivételek is: Angelo, a huskyk gyöngye – a husky köztudottan szibériai eredetű fajta – fjordban úszik, szánt húz, ezek a tevékenységek a puli kutyához például nem illenének annyira. De legtöbbször sokkal inkább a nyelvi játékosság szervezi, teremti a versvilágot, mintsem a pontos ábrázolás vágya. A husky kutyáról, Angelóról szóló versnél maradva: az Angelócska rímhívó szóra az „ócska" felelő rím azonnal adja magát, és abból aztán megszületik egy párbeszéd és egy élethelyzet („Merre jártál, Angelócska?/ Az alibid, jaj, de ócska!"). Gyakran egy névből – fajta- vagy tulajdonnévből – bomlik ki a teljes történet. A mulattatás, a szavakkal, hangzással, képekkel való játék, illetve a meghökkentés és a szellemesség, a képzetek szokatlan összekapcsolása sokkal fontosabb tehát, mint a biológiai jegyek, a szakszerű leírás és osztályozás.

Örömhormonokat szabadíthat fel az olvasóban a hibátlan forma, a verselés profizmusa is. Az egy-, két- vagy háromszakaszos költemények mindegyike ugyanarra a versszak-képletre épül: az első két sor és az ötödik, illetve a harmadik és a negyedik sor egyforma hosszú, az utóbbi kettő általában rövidebb, mint az előbbi három, és a rímképlet is ennek megfelelően: a-a-b-b-a. Ezerszer ismétlődik tehát a versszakok ritmus- és rímképlete. A gyerekeket ez aligha zavarja, ők imádják a végtelen ismétléseket, de az idősebbek számára sem válik unalmassá, mert az, hogy a versszak utolsó sorában visszaköszön az első két sor ríme, újból és újból azt a fajta esztétikai örömöt váltja ki, ami a meghökkentésből, a humorból, az „ismétlődés kicsit másként"-ból szokott fakadni. (pl. „Tofu, az új havanese/ egész nap csak heverészne./ Hívom hosszan.../ meg se moccan,/ tojik már ő az egészre.")

Kutyával, macskával könnyű sikert aratni bárhol: utcán, médiában, művészetben, reklámban – főleg gyerekeknél. Ugyanakkor rettentő nehéz újat, giccsmenteset kitalálni, megírni, létrehozni. Ennek a könyvnek sikerült: szövegében, illusztrációjában egyképpen.