Kemény István: Nílus

Forrás: litera.hu

A nagy folyamok napról-napra hatalmas mennyiségű hordalékot, állatokat és víztömeget vetnek partra, sodornak ártérre, és ezzel löknek ki magukból. Kemény István Nílusa – sőt egész életműve – ehhez hasonlóan számos fontos gondolatmenetet vonultat fel, vet partra nekünk, a szerzőtől már jól ismert ironikus, humoros, időnként a pátosz és a túlságosan könnyed hangvétel között egyensúlyozó lírai hangon. A kötet tétje is valahol itt fedezhető fel. Meg tud-e újulni a keményi költészet, miközben megszokott hangon, számos korábbi versére történő utalással (ezeket Kész Orsolya kritikája után talán felesleges felsorolni), a korábbiakhoz hasonló kérdésfelvetésekkel operál?

A mindössze egy verset tartalmazó Duna című nyitó ciklus megadja a kötet kellő felütését. A már-már komikusan egyszerű felező nyolcasban íródott mű zeneisége bevonzza az olvasót, ugyanakkor gondolatiságában előre jelzi az egész mű ívét. Már itt megjelennek azok a témák, de főleg hangulatok melyeket a két középső nagy ciklus tárgyal. A Délig című versben a diszkusszív lírai jelenlét érhető tetten. Minden fontosabb versben, mint a Patai második éneke, a Növények dala, a Zsidókeresztény társas vagy a Leglassúbb Teve tánca a lírai én az adott vers témáján tűnődve feszeget társadalmi és történelmi kérdéseket, vagy lamentál személyes jellegű problémákon. Teszi ezt a már említett keményi hangon. Kimondja a súlyos szavakat, elvicceli a banálisakat. A hangsúly mindig a helyén van. Amikor egy-egy nyelvi megoldás a fontos a vershelyzetben, az van kiemelve kifejezetten szellemes játékokkal, de jól ütemezve megtalálhatóak olyan költői képek, amelyek a gondolatmenetet (giccsesebben mondva az üzenetet) erősítik. Ez egy versen belül leginkább a Zsidókeresztény társasban jelenik meg. Erősen társadalomkritikus szöveg, ami sokszor frappáns poénokkal teremt egyensúlyt. Talán túlságosan is, ugyanis ennél a versnél olykor érződik, hogy túl van faragva. A dupla csavar megvan, a poénok szellemesek, a „zsidó” szót nagyon pontosan „lirizálja”, azonban ennél letisztultabb verziót is kaptunk már Keménytől korábbi köteteiben.

A patetikusabb, allegorikusabb szövegeket a kötet második nagyobb ciklusában, az Estigben olvashatjuk. Itt komolyabb, komorabb a hangvétel, olykor apokaliptikus képek jelennek meg. Érdekesnek tartom, hogy az Estig mint cím egyszerre stabilizálja a kötet tér- és időbeliségét, másrészt valami új tartalmi dimenziót is megnyit. Az „este” allegorikusan vonzza a homályt, sötétséget, ezzel egyidőben pedig a legtöbb vers ideje is ködös, mitikus síkra terelődik. Példának okáért a Helyszínelők vitája – a ciklus egyik legjobban sikerült alkotása – azzal éri el a kötet előbbiekben jelzett tétjét, hogy az eddigieknél tágasabb mozgásteret enged. Homályból reményig jutunk, az apokaliptikus vershelyzetben a nyugati társadalom hanyatlásának megjelenítése a szinte szokásosnak mondható könnyed, (ön)ironikus nyelven íródott. Ez a fajta kohézió érvényesül korábbi Kemény szövegekben is, azonban mind a Helyszínelők…-ben, mind a kötet fontos verseiben árnyaltabb, gazdagabb lírát kapunk.

E ciklus nagy részére jellemző a mitikus, szinte létösszegző jellegű, sokszor kissé túl patetikus, de giccsbe semmiképpen sem áthajló szövegek, amelyeket érdekes szerkesztéssel akaszt meg látszólag két vers (a szerintem egyébként simán kihagyható egysorosok mellett). A Petri Györgyhöz írt Esti kérdés P.Gy.-hez és a ciklust záró Hipnoterápia. Előbbi tematikusan szembeállítva egymással a két ars poeticát tárgyalja a kötetrész gondolatmenetét. A hangsúly csak részben tevődik át, igazából ez a vers is nyelvi elemek kontra tartalom közti kapcsolat megteremtését célozza. Egyet mondjál meg nekem, Gyuri: melyiket viszed / magaddal a sírba: / a reménytelenséget vagy a reményt? Egyszerű, velős, nagy-kicsi szavak és sorok ezek. A ciklust záró Hipnoterápia a cikluson végighaladó hangulatokkal játszik, miközben első olvasatra csupán borongós, melankolikus szövegnek tűnhet. A mitikus idő és a történeti idő ebben a szövegben találkozik, olvad össze egymással. A lírai én egészen nagy történeti távra tekint ki, szinte létösszegző költeménnyé emeli a versbeszélő által megszólított karaktert. Itt, a kötet végére látszik csak igazán, mennyire tudatos, jó szerkesztői munka teszi lehetővé, hogy a kötet versei koherens, egymást erősítő szövegfolyammá váljanak.

Úgy érzem, a Nílus legfőbb erénye is itt keresendő. Megkérdőjelezhető allegóriák ide, kihagyható egysorosok oda, a kötet folyóként funkcionál. Több dimenziót nyit meg, több szinten taglalja a nyelvet, a líraiságot, a társadalmi problémákat. Ahogy a folyókon is egyszerre folyik kereskedelem, hobbi-sportok és él az embertől (szinte) független élővilág. A Kemény féle konzervatív-rock n roll így nyer létjogosultságot a kötetben. Úgy teszi zseniálisan elegánssá a konzervatív költészetet, hogy közben számtalan, gazdagabbnál gazdagabb lírai és tartalmi réteget tár fel. Ezt az állításomat szinte iskolásan támasztja alá a kötet címadó verse. Optimista, reménykedő lezárása a kötetnek, úgy engedi tovább az olvasót, mint ahogy egy nyugodt sétahajó engedi leszállni szemlélődő turistáit.

Sárdi Ádám