Kathrine Kressmann Taylor: Címzett ismeretlen

Forrás: 1749.hu

Nem ritka az irodalom történetében, hogy egy elfelejtett könyvet egyszer csak újra felfedeznek, és az adott mű ismét a figyelem középpontjába kerül – olykor fontosabbnak tartva, mint amilyennek az eredeti olvasók hitték. Nyilván egyik sem véletlen: sem a felejtés, sem az újrafelfedezés, és mindkettő sokat elárul az adott korszakról. Kathrine Kressmann Taylor regénye, a Címzett ismeretlen (Address Unknown) tipikusan ilyen könyv: keletkezésekor hatalmas sikert aratott Amerikában, először a Story című magazinban jelent meg 1938-ban, és olyan népszerűvé vált, hogy (amint a következő évben publikált New York Times-beszámoló megjegyzi) az emberek stencilen sokszorosított példányokat adtak körbe egymásnak, mivel az eredetit már nem lehetett kapni. 1939-ben könyvben is kiadták, majd 1944-ben film készült belőle, aztán a háborút követően jó pár évtizedig elfelejtődött, hogy az 1990-es évek végétől újra megjelenjen, és immár nemzetközi sikert arasson. Népszerűségét az is jól jelzi, hogy itthon ez már a második könyvformájú kiadása (a szöveg ugyanis meglehetősen rövid, még csak kisregénynek sem mondanám, inkább egy hosszabb novella). Ráadásul új fordításban jelent meg, gyaníthatóan azért, mert közben lejártak a szerzői jogok, és egy másik kiadónak újrafordíttatni olcsóbb, mint a korábbi változat jogait megvenni (nem először történik ez, például Orwell Állatfarmja is emiatt olvasható három különböző fordításban itthon).

Joggal merülhet fel a kérdés, vajon miért e nagy siker, illetve miért pont most fedezték fel újra Taylor munkáját. A szöveg annyiban mindenképpen fontos, hogy az egyik első olyan mű, amely a nácizmus működését igyekszik megérteni és bemutatni annak az amerikai közönségnek, amely minden bizonnyal hallott a németországi eseményekről, de kevés fogalma lehetett róluk – köszönhetően többek között az USA ekkori izolacionista politikájának. Persze az sem teljesen igaz, hogy semmilyen információ ne szivárgott volna át az országba, hiszen gyakorlatilag már az 1920-as évektől, azaz Hitler politikai színrelépésétől kezdve tudósítottak napilapok a nemzetiszocialista mozgalomról. Ráadásul helyi hívei is akadtak a nácizmusnak, akik egy Amerikába szakadt német, Fritz Julius Kuhn vezetésével megalapították helyi szervezetüket German American Bund néven, 1939 februárjában pedig mintegy húszezres felvonulást tartottak New Yorkban. Hitler mozgalmának veszélyeire figyelmeztető könyvek is megjelentek ekkoriban, ilyen volt például a Lunacy Becomes Us című kötet (1939), amely kortárs náciellenes karikatúrák mellett német vezetőktől származó idézeteket felvonultatva igyekezett rávilágítani a rezsim őrületére. Az európai háború kitörését követően (és az USA hadba lépését megelőzően) pedig több filmben és képregényben is fel-feltűnt a téma, a Confession of a Nazi Spy című thrillertől (1939) Chaplin A diktátorán (1940) át egészen Captain America 1941 márciusában bekövetkezett „hadba lépéséig” (az első szám címlapján a szuperhős magának Adolf Hitlernek húz be egy hatalmas jobbhoroggal).

Vagyis Taylor könyve egy olyan korszakban született, amikor az amerikaiak viszonylag szórványos ismeretekkel rendelkeztek a nácizmusról, fenyegető erőnek érezték – még akkor is, ha a lakosság nagy része nem szeretett volna konfliktust Németországgal. Jellemző például, hogy Orson Welles 1938 halloweenjén sugárzott híres-hírhedt Világok harca-rádióadaptációját és az általa okozott tömegpánikot vizsgáló szociológus, Hadley Cantril a műsor formabontó realizmusán kívül a korhangulatban, a nemzetközi helyzetből adódó „bármi megtörténhet”-érzésben látta a mű hatását.

A Címzett ismeretlenben két műkereskedő levelezéséből bontakozik ki a történet: egyikük, Max, San Franciscó-i zsidó, a másik, Martin pedig német, aki hosszú ideig az USA-ban élt, és 1932 végén a családjával visszaköltözött Münchenbe. A két férfit nemcsak üzleti kapcsolat köti össze egymással, hanem barátság, sőt, már-már családi viszony is, mivel Martin korábban Max húgával, Giselle-lel folytatott titkos szerelmi viszonyt. A levelezés során viszonylag gyorsan megváltozik a felállás, az évszámból sejthető, miért: közben Németországban hatalomra jut Hitler, és Martin, aki először még némi szkepszissel tudósít a nácik politikai elveiről, hamarosan magáévá teszi a nézőpontjukat, és igyekszik megszakítani a kapcsolatot zsidó barátjával. Ennél többet is tesz, hiszen közvetve Max húgának a haláláért is felelős, mivel nem hajlandó elrejteni a rohamosztagosok elől menekülő egykori szerelmét. Ám a mű nem itt ér véget, nem csupán egy „hogyan változtat meg valakit a propaganda”-jellegű tanmesét kapunk, hanem egy bosszútörténetet is: a további levelezésből ugyanis kiderül, hogyan vesz Max revansot egykori barátján, méghozzá éppen a náci hatalom paranoid világszemléletét fordítva a férfi ellen.

A szöveg kétségkívül hatásos, épp a sűrítettsége miatt működik jól, ám a legfőbb hiányossága is ebből fakad. A levélformából adódóan végig két elbeszélői szólam reflektál egymásra, és láthatjuk, ahogy Martint egyre jobban beszippantja a náci eszme, kezdeti távolságtartását fokozatosan a propagandanyelv és -szóhasználat váltja fel. A párt győzelméről és tevékenységéről szóló első tudósításban még Herr Hitlerként aposztrofált vezér a következő levelekben fokozatosan egyre dicsőbb jelzőket kap. (Egy apró megjegyzés Katona Ágnes fordításával kapcsolatban: a következő beszámoló „Gyengéd Vezetőnknek” titulálja Hitlert, az eredetiben „our Gentle Leader” áll – a német diktátor vezéri stílusához sok magyar jelző illik, de a „gyengéd” kevéssé, ebben a kontextusban szerencsésebb és pontosabb lett volna, a „Nemes Vezetőnk” változat, főleg, hogy a bekezdésben a németség előretörését az ősi germán istenek dörgő hangja kíséri.) Azonban pontosan e tömörség miatt kissé túl gyorsan zajlik az átalakulás, nehezen hihető, hogy az eredetileg liberális szemléletű Martin alig fél év alatt hithű nácivá formálódna át. Nincs lélekrajz, nincsenek jól körülírt motivációk, a német társadalom ábrázolása is megmarad néhány, a sajtóból (és manapság a történelemkönyvekből) ismert közhely szintjén: a gazdasági válság sújtotta ország számára kapóra jött egy erőskezű vezető, akinek ideológiája termékeny talajra hullhatott. Így a szöveg nem a nácizmus valódi működését mutatja be, hanem azt, hogy az 1930-as évek végének Amerikájában hogyan látták és láttatták ezt (az írónő csak otthon hozzáférhető forrásokat használt, személyes tapasztalattal nem rendelkezett a korabeli Németországról).

Ráadásul a bosszútörténet némi ambiguitást is visz a szövegbe, továbbgondolásra késztet. Max bosszújának lényege, hogy olyan leveleket küld Martinnak, mintha kettejük közt tényleg valamilyen politikai konspiráció lenne, a képkereskedéssel kapcsolatos üzenetek valójában rejtett kódokat tartalmaznának. A terv beválik, utolsó levelét Max már „címzett ismeretlen”-jelzéssel kapja vissza, vagyis egykori barátját valószínűleg letartóztatták. A bosszú jogos, ám a módszer morálisan legalábbis megkérdőjelezhető, hiszen a levelek pontosan azt a náci sztereotípiát támasztanák alá, hogy a nemzetközi zsidóság gonosz összeesküvést sző Németország ellen. Érdekes egyébként, hogy az 1944-es filmváltozatban ezt a történetszálat némileg átalakították: ott nem Max, hanem barátjának Amerikában maradt és a zsidó üzlettárs műkereskedésében dolgozó fia áll bosszút apján a levelekkel, mivel szerelmét, Max lányát Martin rendőrkézre adta (vagyis Giselle könyvbeli szerepe is átalakul). E változtatás nyilván nemcsak arról szólt, hogy a filmbe romantikus szerelmi szál kerülhessen, hanem a zsidó bosszú motívumát 1944-ben nem lett volna túl szerencsés hangsúlyozni.

Viszonylag érthető, miért lett 1938-ban akkora siker a mű: a történet egyszerű, sűrített, hatásos, és nem megy túl mélyre a szituáció elemzésében. A háború után valószínűleg kevésbé volt már tétje az ilyesfajta ábrázolásnak, Németország egy részéből szövetséges hatalom lett, az USA félelmetes ellenségének szerepét a Szovjetunió vette át, az 1960-as évektől pedig az Eichmann-per nyomán lassan kibontakozó diskurzusban sorra láttak napvilágot a korszakot bemutató erőteljesebb szövegek. Az 1990-es években a téma újból az érdeklődés homlokterébe került: 1993 az amerikai holokausztemlékezet fontos éve volt, hiszen ekkor nyitotta meg kapuit a fővárosban az állami fenntartású United States Holocaust Memorial Museum, és ebben az esztendőben került mozikba Spielberg nagy sikerű filmje, a Schindler listája. A következő években a táborok felszabadításának és a második világháború végének évfordulója folyamatosan aktuálissá tette a témát, így a könyv újrakiadása és fordításainak megjelenése talán ehhez az emlékezettörténeti jelenségcsoporthoz kapcsolható. Ekkor, 1994-ben jelent meg újra a Címzett ismeretlen is, amelyet hamarosan európai fordítások követtek.

Az utóbbi évek sikerét azonban már nem, vagy legalábbis nem kizárólag ehhez kötném. Az elmúlt időszak politikai és társadalmi eseményeinek hatása a könyvpiacokon is megmutatkozik. Nem véletlen például a disztópiák, az alternatív történelmi fikciók reneszánsza: 2016-ban, Trump beiktatását követően ismét bestseller lett az USA-ban az 1984, Huxley Szép új világa, sőt Sinclar Lewis addig kissé elfeledett Ez nálunk lehetetlen (It Can’t Happen Here, 1935) című regénye (amelyben egy fasisztoid politikust választanak az USA elnökévé) is újra a közfigyelembe került (hogy Margaret Atwood Szolgálólányának másodvirágzásáról ne is beszéljünk). A Címzett ismeretlen története jól működhet analógiaként: éppen azért analogizálható könnyen, mert látványos, de nem megy túl mélyre. A propaganda, az „ordas eszmék” pusztító hatása átformálja az embert, barátokat is egymás ellen uszíthat – nyilván nem kell magyarázni, mennyire aktuális ez manapság (a szöveg hazai megjelenésének sajtójában is olvasható olyan szöveg, amely az Ukrajnával kapcsolatos orosz propagandával állítja párhuzamba mű világát). Fontos üzenet ez, amelyet a könyv jól közvetít. Ha azonban a propaganda hatásának vagy a nácizmus működésének összetett ábrázolását és elemzését várjuk, csalódni fogunk.