Juan Carlos Onetti: A hajógyár

Forrás: www.exsymposion.hu

Juan Carlos Onetti regényére joggal mondhatjuk, hogy a mai latin-amerikai irodalom egyik legexpresszívebb és egyben legszuggesztívebb alkotása. Regény, ami nem akar több lenni ön­magánál, nem akar túlnőni a formán, nem akar verssé, vagy akármi mássá válni – megmarad egyszerűen regénynek. Mond­juk inkább így, európai ízű regénynek.

A hajógyár az európai egzisztencialista próza elemeivel építke­zik. Ha rokonítani kellene a művet a szikár, takarékos stílus, az egzisztencia szélére sodródott figurák alapján Kafka, Beckett, Joyce és Proust műveihez hasonlíthatnánk. A regény főhőse, az örök bolyongó, akár Krúdy Szindbádjának kivándorolt ikertest­vére is lehetne.

Érdekes, újszerű, és ezért egyben meglepő is ez a hozzáállás az új latin-amerikai irodalomban, ahol a társadalmi „élőképek” meg­festésében merőben más módszereket ismerhettünk meg. Ke­vésbé meglepő, ha egy-egy író az avantgarde valamely forma­lista irányzatának eszközeit időszerűsíti, vagy a modernismo utol­só vonulatainak stílusában alkot. Megszokottabb lehet számunk­ra az a sajátos tér-idő koncepció is, ami bonyolultabb intellek­tuális erőfeszítést igényel az olvasótól és a kritikustól egyaránt. Bármennyire is az ismeretlenség erejével hatnak a nyelvvel törté­nő sáfárkodások – mégis közelebbinek érezzük őket magunkhoz, mint A hajógyár viszonylag nyers, vértelen nyelvezetét.

Ha magyarázatot keresünk a stílus eredetére, jó kiindulópontot nyújt Uruguay geo-politikai helyzete. (Onetti uruguayi író, és a regény színhelye is valahol ebben az országban van.) Uruguay Dél-Amerika legkisebb országa, és lakosságának több mint 90%-át európai bevándorlók képezik. Ez részben magyarázza azt a tényt, hogy a regény teljesen mellőzi a nemzeti sajátos­ságok hangsúlyozását, és egy teljesen demitizált világban játszó­dik.

Fontosabb megfigyelési pontot nyújt maga a mű. Egy hermetikus és végleges telet ábrázol az író, hasonlóan Márquez koncepcióiához A pátriárka alkonyában. E télben néhány, az élet peremére sodródott ember, emigránsok, botcsinálta bűnözök lézengnek, akik éveiket tévutakon fecsérlik el. Életfilozófiájuk nagyon tömö­ren összefoglalható: a világra hoztak, és itt vagyok. Itt, a nyomor­ban, a hermetikus télben, egy látszatvilágban.

A regény fabulája meghatározhatatlan időben, meghatározha­tatlan térben játszódik. A hajógyárban, aminek se munkásai, se alkalmazottai nincsenek, csak három ember tevékenykedik (a maga módján), a főmérnök, a főkönyvelő, és a cégvezető. Évek óta nincs reális munkájuk, fizetést nem kapnak, de szorgalmasan bejárnak a munkahelyükre, és hazugságokkal, rögeszmékkel ál­tatják önmagukat és egymást. Nyomoruk ellenére mindegyikőjük megtartja a pozíciójának kijáró méltóságot. A bomló, rothadó világban a látszatmunka, a látszat-tisztelet tartja meg őket emberi méltóságukban. Különben minden normális és ésszerű. A szüle­tés és a halál, az udvarlás és a szeretkezés, az emberi megtörténések reálisak – míg velük szemben irreális a környezet, és valahogy az érzések és az indulatok is hamisak.

Larsen, a főhős már mint egzisztencia-roncs kerül a történet középpontjába. Évekkel előbb már száműzték, mert bordélyt tar­tott fönn, de életképtelenségére jellemzően kiöregedett, roncs nőket alkalmazott, ezért nem is ismerték másképp, csak mint a Hullagyűjtőt. Most, amikor elválalta a cégvezetői állást, petyhüdt arcú, pocakos vénember, az élethez már alig fűzi valami. Amikor megkéri munkaadója lányának kezét, annyira jellemzően mondja: „Főbe is lőhetem magam.” Egyedüli öröme, és ugyanígy a töb­bieknek is, az önmagán és mások fölött aratott bonyolult és értel­metlen győzelmek. Már nem a hedonisztikus vágyak kielégíté­sének hajtóereje, vagy az élethez való animalisztikus, ösztön­szerű ragaszkodás tartja életben, hanem ezek a kis buta győzel­mek. Egyfajta erőszakot alkalmaz, amit ellene is alkalmaznak mások. A lelki fölény erőszakát, amit az áldozat nem is tud leírni, mert arra sem képes, hogy különválassza a szenvedéstől, és meglássa benne a szenvedés okát. Persze ez a lelki fölény csak a látszatban létezik, de mindenki hallgatólagosan elfogadja, és boldogan szenved.
A válság-világ lakosai a behajthatatlan követelések és teljesíthe­tetlen vágyak szövevényéből, a putrilakások elfojthatatlan bűzé­ből, a végletes nihilizmusból mi más kiutat is találhatnának, mint a halált. Nem menekülés ez a halálba, hanem éppenséggel az ellenkezője, a végső, pozitív értelmezésű beteljesedés. Ilyen pa­radox módon ezek a látszat-emberek a haláluk előtt mind győzel­met arattak, és a látszat-boldogságuk után annyira természetes­nek tűnik (valóságos) haláluk.

Onetti regényformáját és a hajógyár képi valóságát legkönnyeb­ben egy időben és térben meghatározhatatlan lokációjú monu­mentális mauzóleummal azonosíthatjuk. A dolgok elvesztik fényüket, valóságos értéküket, minden szertartásszerű lassúság­gal, megfontoltsággal történik, mellőzve mindent, ami felesleges, állandóan sugallva a bukás kétségeit és keserűségeit. A mauzó­leum mélyéről, a sár és homály kriptáiból kísérletként jelennek meg a szinte légnemű hősök. Légiesek, súlytalanok, ezért moz­gásuk is vontatott, elnyújtott, hiszen semmi emberi súlyuk nincs. A levegőt a nyomor, az ostoba, gőgös akarat, a birtoklásvágy kegyetlen bűze bénítja meg. A regényforma tömörítése nagy mértékben hozzájárul az értékek átértékeléséhez; határok közé szorítja a határtalant, légiessé teszi az alantast, csupán bolond­nak tünteti fel a megmételyezettet, boldogsággá emeli a nyomort, erkölcsi és etikai értékké transzformálja a galádságot. A regény hermetikus lezártsága a teljesség, a befejezettség élményét nyújt­ja magában a formában, amíg a tartalom valaminek csak a kez­detét, vagy éppen a befejezését sugallja. Ebben az ellentétvi­szonyban láthatjuk meg aztán az értékek transzformációjának plasztikus képét, a semmiből indulván, és a semmibe térvén vissza.