Jon Fosse: Trilógia

Forrás: magyarnarancs.hu

Jon ­Fosse különleges prózája nem megkerülhetetlen remekmű, csak egy ­lehetőség: másfél-két órára elmélyedni egy nagy író javaslatában arra vonatkozólag, hogy mi mindent lehet még szövegekkel csinálni. Bergman vagy Tarr Béla, Satie vagy Glass alkotásai figyelmes leköve­téséhez hasonlítható esztétikai élmény. Az életmű egy-egy darabja mindegyikük esetében csak bevezető, villanásnyi tapasztalat – túl rövid ahhoz, hogy kiismerjük bármelyikük sajátos észjárását. Ez a szöveg is inkább meditációs gyakorlat, ellentétben mondjuk a Melankólia (Kalligram, 2012) által igényelt többnapos „kitanulással”. Nem változtatja meg az életünket. Néhány nap múlva talán még a cselekményt is elfelejtjük. De bizonyára a kedves olvasó is ismeri az élményt, amikor egy jól sikerült kiállításról kilépve azt érzi, hogy a szeme megtelt színekkel, formákkal, figurákkal, s hogy a világ, legalább aznapra, valahogy látványosabbnak tűnik.

Fosse valóságot, emléket, vágyat és képzeletet egymásba folyató leírásokra építi balladaszerű stílusát. Egy-egy hosszan ömlő bekezdésében egymásra kopírozódik a múlt, a megélt jelen, a remélt és a félt jövő. A mitikus végletességgel megalkotott cselekmény – gyilkosság, végzetes szerelem, kivégzés – világosan rekonstruálható a költői folyamból, de hála a precíz kivitelezésnek, a romantikus történet annak dacára sem válik erőltetetté, hogy igencsak el vagyunk szokva a shakespeare-i vagy Arany János-i rettentő, véres kiszolgáltatottságot megéneklő meséktől.

A Trilógia a ragaszkodásról és az elhagyatottságról, a fázásról, az éhségről és a megváltásról szól. Ritkán jutunk olyan gyakorlatsorhoz, amely hitelesen vezet minket végig ilyen témákon. Ami azt is jelenti, hogy ritkán ér el hozzánk ezekhez hasonló érzelem. Nem változunk meg – de az olvasás által egy délutánra, egy éjszaka erejéig másmilyennek látjuk az untig ismert életünket.