Jevgenyij Vodolazkin: Laurosz

Forrás: www.litera.hu

A Laurosz egy középkori orosz szent élettörténete, időtlen könyv az örök szerelemről és az időről. A középkorkutató Vodolazkin művét az elmúlt évtizedek legjobb orosz regényének tartják.

A XV. századba varázsolja az olvasót Jevgenyij Vodolazkin könyve. Az embereket hol pestis, hol éhínség pusztítja. Valahol Oroszországban él egy különleges képességekkel megáldott orvos, Arszenyij, aki sorba járja a pestises falvakat, meggyógyítja, akit lehet, s elkíséri a halálba a gyógyíthatatlanokat. Messze földre eljut a híre, de ő maga sehogy sem lel nyugalmat: tudja, hogy élete nagy bűnét nem lehet jóvátenni.

A régi orosz irodalommal és kultúrával foglalkozó Vodolazkint, számos tanulmány és tudományos munka szerzőjét az orosz Umberto Ecóként emlegetik. Azonban könyve – ahogy a borítón is olvasható nem történelmi regény, Vodolazkin ugyanis nem „áltörténelmi művet” írt, hanem egy olyan könyvet, amely itt és most is érvényes. A Laurosz nemcsak a középkori Oroszország világát idézi meg, hanem egy izgalmas modern regény, amelynek középpontjában a szeretet és a szenvedély között vívódó ember áll. Vodolazkin könyve szenvedés- és vezekléstörténet, ám olvasható utazási regényként, a középkori füvesemberek gyógyítási gyakorlatának leírásaként is. A szerző finom egyensúlyt tart a régi és a modern, az ironikus és a tragikus között.
Jevgenyij Vodolazkin 1964-ben született Kijevben. Középkorkutató, Dmitrij Lihacsov tanítványa. 2009-ben jelent meg első regénye Szolovjov i Larionov (Szolovjov és Larionov) címmel, amely komoly sikert aratott. A Laurosz a 2013-as esztendő irodalmi szenzációja lett, Vodolazkin a Nagy Könyv és a Jasznaja Poljana-díjat is elnyerte vele. Évek, talán évtizedek óta nem született a Laurosz-hoz fogható nagyregény Oroszországban.

(részlet)

Arszenyij még aznap beköltözött a temetőbe. Két összenőtt tölgyfát pillantott meg az egyik falnál, és ez lett az új házának az első fala. A második a temető fala volt. A harmadikat maga építette Arszenyij. A folyó partján járva összegyűjtötte az ott heverő rönköket, a lebontott falak tégláit, hálódarabokat és számos más, az építkezéshez nélkülözhetetlen tárgyat. Negyedik falra nem volt szüksége, annak a helyén volt a bejárat.

Figyelemmel kísérték a munkát a szerzetesnők, de nem szóltak semmit. Ők se hallottak tőle egy szót se. A két fél hallgatólagos beleegyezésével folyt az építkezés. Amikor befejeződött, kiment Arszenyij házához néhány nővér kíséretében a kolostor priorisszája. Látván, hogy Arszenyij a tavalyi sárga füvön fekszik, azt mondta:
Kinek itt van lakása, annak föld a fekhelye, ég a takarója.

Igen, ilyen építményt nem lehet teljes értékűnek nevezni, helyeseltek a nővérek.
Egyszerűen arról van szó, hogy a mennyekben építi a mindenek fölötti, legfőbb házát, felelt rá a priorissza. Imádkozz érettünk, Isten szolgája.

A priorissza parancsolatára hoztak Arszenyijnek egy tálka kását. Mihelyt megérezte a tálka melegét, a kezei szétváltak. Tompa koppanással esett le a tálka, de nem tört szét. Lassan fogadta magába a kását a fű. Már látszott, hogy áttörnek az első zsenge zöld fűszálak az elsárgult fűcsomókon.

A fűnek is szüksége van táplálékra, mondta Arszenyij Usztyinának. Hadd nőjön, a fiunk dicsőségére.

Később még jó néhányszor hoztak neki kását, és mindig ugyanaz történt. Arszenyij csak azt ette meg, amit meghagyott neki a fű. Óvatosan szedte ki a fűből az ételmaradékot, úgy húzta az ujjait a fűszálak között, mint a gereblyét. Néha kutyák szaladtak be a temetőbe, átbújtak a résen, és fölnyalták a kását hosszú piros nyelvükkel. Arszenyij nem zavarta el a kutyákat, mert belátta, hogy nekik is kell enniük. Ezenkívül a Farkasra emlékeztették, a gyerekkorából. Őket etetvén mintha őt is táplálta volna. Az emlékét. A kutyák ették meg azt, amit annak idején nem ehetett meg a Farkas. Amikor elmentek, Arszenyij a búcsú szavait kiáltotta utánuk, arra kérte őket, adják át üdvözletét a Farkasnak.

Ugyanahhoz a nemzetséghez tartoztok, kiáltott Arszenyij, gondolom, tudjátok, hogy kell ezt csinálni.

A nővérek látták, milyen különös módon táplálkozik Arszenyij, ezért a fűre helyezték az ételét. Arszenyij meghajolt, de nem fordult feléjük, és mikor elmentek, nem kísérte őket a tekintetével. Attól félt, nem láthatja a látogatók arcán Usztyina vonásait.
Pszkovi életének első hetében Arszenyij virradatkor kelt, és elindult, bejárta Zavelicsjét. Az ott élő embereket figyelte. Megállt, sokáig tartotta rajtuk egy olyan ember tekintetét, aki nem hétköznapi módon gondolkodik. Benézett a kerítések mögé. Az ablakоkhoz szorította a homlokát, és figyelte a pszkoviak életét, amely a külvilág elől elrejtve folyt. Ez egyáltalán nem töltötte el örömmel.

Gőzzel keveredő füst töltötte be a zavelicsjei házakat. Ruhák száradtak és káposztaleves fortyogott. Verték a gyerekeket, kiabáltak az öregekkel, és a kunyhó mindannyiuk számára közös terében üzekedtek. Imádkoztak étkezés és elalvás előtt. Néha imádság nélkül zuhantak álomba, ha agyondolgozták magukat. Vagy berúgtak. Ilyenkor a lábukon maradt a csizma, a feleségük pedig rongyot tett alá. Hangosan horkoltak. Ha folyt a nyáluk álmukban, letörölték a kezük fejével. Elhajtották a legyeket. Ha végighúzták a kezüket az arcukon, olyan hangot adtak, mintha reszelnének valamit. Káromkodtak. Beledurrantottak a levegőbe, jól bebüdösítették. És mindezt álmukban.

Zavelicsje utcáit járva Arszenyij kővel hajigálta az istenfélő emberek házát. Tompán koppantak a kövek a rönkfákon. Kijöttek a lakók a házukból, Arszenyij pedig meghajolt előttük, keresztet vetett. Egész közel ment az olyan házakhoz, ahol paráznák vagy helytelenül viselkedő emberek éltek. Térdre ereszkedett, megcsókolta a házuk falát, miközben suttogott valamit. És mikor többen furcsállották Arszenyij tetteit, azt mondta a szent eszelős Foma:

Ha jól belegondolunk, nincs ebben semmi különös. Tökéletesen igaza van testvérünknek, Usztyinnak, hisz csak az istenfélők házait hajigálja kővel. Az angyalok már kiűzték az ördögöket ezekből a házakból. Félnek bemenni, s mint a gyakorlat mutatja, a házak sarkába kapaszkodnak. Az egyik házra mutatott a szent eszelős Foma. Látjátok-e azt a rengeteg ördögöt a ház sarkain?

Nem látjuk, felelték az egybegyűltek.

Ő meg látja. És kővel dobálja őket. Az istenteleneknél pedig bent ülnek a házban az ördögök, mert az ember lelkének őrzésére adatott angyalok nem tudnak ott élni. Ott állnak a háznál, és siratják az elbukott lelkeket. Testvérünk, Usztyin az angyalokhoz fordul, arra kéri őket, ne hagyják abba az imát, hogy ne vesszenek el végleg a lelkek. Ti meg, szukafajzatok, azt hiszitek, hogy a falakkal beszélget…

Hű barátaim vagytok a testemmel folytatott harcban, mondta Arszenyij a szúnyogoknak. Nem hagyjátok, hogy a testem diktálja nekem a feltételeit.
Rengeteg szúnyog volt a Velikaja folyó partján, ahol a kolostor állt. A temető fala védett a parti széltől, azon belül még több szúnyog volt, mint a víz mellett. Ilyen mennyiséget még senki sem látott. A rendkívül meleg tavasz adott életet a vérszívóknak.

A középkori ember csak az arcát és a kézfejét hagyta fedetlenül, de az is elég volt ahhoz, hogy elveszítsék a türelmüket a pszkovi lakosok. Vakaróztak, a tenyerükbe köptek, és szétkenték a nyálukat a bőrükön, abban a hiszemben, hogy így nem szenvednek annyira a csípésektől. A bedühödött rovarok nem érték be a fedetlen testrészekkel, még a vastag ruhát is átszúrták.

Arszenyijt nem keserítették el a szúnyogok. Meleg, párás éjszakákon, amikor zümmögő rajjá változott a levegő, meztelenre vetkőzött, és fölállt a háza előtti sírkőre. Igen különös érzés fogta el, amikor végighúzta a kezét a tetemén. Mintha sűrű szőrzet borítaná a bőrét, mint Ézsaunak. Amikor hozzáért, vérré vált a szőrzet. Arszenyij nem látta a sötétben a vért, de érezte a szagát, és hallotta a szétnyomott rovarok purcanását. De legtöbbször nem is törődött velük, mert amikor éjszakánként állva virrasztott, buzgón imádkozott Usztyináért.

Csak a nap sötét óráiban állt így; bár rövid volt az éjszaka, ez is elég lett volna arra, hogy teljesen elvérezzen. De Arszenyij nem vérzett el. Vagy így is eleget lakmároztak a véréből, vagy rendkívül adakozó természetét méltányolták, mindenesetre a rovarok mértékletességet tanúsítottak, így nem fizetett életével azért, hogy állva virraszt. Nemegyszer fordult elő, hogy eszméletlenül találták, de végül mindig magához tért.

Eljött egyszer Zavelicsjébe az eszelős Foma, és azt követelte, hogy jöjjön át vele Arszenyij a folyó túlsó partjára.

Muszáj konzultálnom veled, mondta Arszenyijnek. Nem egyszerű eset, ezért kísérlek át az én városrészembe.

Perezsoga százados újszülött gyermeke, Anfim megbetegedett. A bölcsőjében feküdt, és némán nézett fölfelé. A néma ringatás ütemére mozgott tíz szempár. A szűkebb család állta körül Anfim bölcsőjét. Amikor Arszenyij a karjára vette a kisdedet, Anfim kétségbeesetten kiabálni kezdett. Arszenyij szemét elfutotta a könny, és visszatette a kisdedet a bölcsőbe. Lefeküdt a padlóra. Összekulcsolta a kezét a mellkasán. Behunyta a szemét.

Testvérünk, Usztyin látja, hogy meghal a gyermek, mondta a szent eszelős Foma. Itt tehetetlen az orvostudomány.

Amikor alkony pirosodott az ég alján, Anfim már nem lélegzett. Az eszelős Foma még lekevert egyet Arszenyijnek búcsúzóul a kompnál.

Ezt azért kaptad, mert beléptél a területemre. De hát könnyebb is így neked, nem?
A folyó közepén Arszenyij bólintott. Hát persze, hogy könnyebb. Látszott a félhomályban, hogy halvány szikrák gyúlnak a fodrozódó víztükrön. Lassan ringatózott a legnagyobb fénycsóva egy hullám hátán. Arszenyij pedig arra gondolt, hogy ez a holt gyermek lelke. Kijött a kis testből, hogy nézze az éjszakát.
Még három napot töltesz itt, mondta a léleknek Arszenyij. Az általánosan elterjedt felfogás szerint az első három nap ott tartózkodnak a lelkek, ahol éltek. Tudod, Pszkov szép város, miért ne hagynád el pont innen a világot? Nézd, fények gyúltak a folyóparti házakban, itt már lefekvésre készülnek az emberek. Pedig nyugaton még mindig alkonypírban izzik az ég. Mozdulatlanná dermedtek rajta a felhők, foszladozó szélük bíborban ragyog. Aligha mozdulnak már reggelig. A frissítő esti szélben finoman rezegnek a hársfák. Szóval meleg nyári esténk van. Mindezt elhagyod, és lehet, hogy félsz. Hisz mikor megláttál, pontosan ettől a rémülettől kiáltottál föl, igaz? Azt mondta neked az érkezésem, hogy közel a halál. De ne félj. Hogy ne érezd magad egyedül, veled töltöm ezt a három napot, akarod? A kolostori temetőben lakom, az nagyon nyugodt hely.

És Arszenyij elvezette Anfim lelkét a temetőbe.

Három nap, három éjszaka mondta az imákat. A harmadik nap végén Arszenyij ajka már nem mozgott, de a kisded iránti szeretet érzése ugyanolyan erős volt benne. És pontosan ő mondta Arszenyijnek: virrassz. Azt mondta: ha leülsz a földre, elalszol. Arszenyij nem ült le, de annyit megengedett magának, hogy az összenőtt tölgyeknek támaszkodott, melyek a háza falát alkották. Nem akarta magára hagyni a kisdedet a halálával.

Ezt suttogta Arszenyij, Anfim lelkétől búcsúzva:

Ide hallgass, szeretnék kérni valamit tőled. Ha találkozol ott egy fiúval, aki még nálad is kisebb. Könnyen megismered, még neve sincs. Ő a fiam. Add át neki… Arszenyij a tölgyfához szorította a homlokát, és érezte, hogyan áramlik belé a fa lénye. Csókold meg a nevemben. Egyszerűen csókold meg.

Pálfalvi Lajos fordítása