Ingo Schulze: Jóravaló gyilkosok

Forrás: art7.hu

Trükkök, írói játékok, szemfényvesztő bizonyosságok szövik át a regényt, amely nemcsak az elbeszélői pozíció változásai révén csalja csapdába az olvasót, de a történetek, az egyes cselekményszálak elvarratlanságának köszönhetően is.

„Íme, újabb bizonyítéka annak, mennyire vakok vagyunk, bármilyen figyelmesnek képzeljük is magunkat” (61) – olvashatjuk Ingo Schulze Jóravaló gyilkosok című regényének egyik mellékjelenetében. Az, hogy miről szól ez a bizonyos jelenet, tulajdonképpen nem is olyan fontos kérdés ahhoz képest, hogy mit jelent ez a mondat a regény egészére vetítve. A Jóravaló gyilkosok ugyanis dupla- (vagy inkább tripla)fenekű könyv, amely különös játékot játszik az olvasóval: felépít egy hiátusokkal tarkított, de mégiscsak koherens történetet, hogy aztán a második részben mindent megingasson, s hogy végül egy újabb csavarral a harmadik részben mindkét megismert történetváltozatot alapjaiban kérdőjelezze meg.

Trükkök, írói játékok, szemfényvesztő bizonyosságok szövik át a regényt, amely nemcsak az elbeszélői pozíció változásai révén csalja csapdába az olvasót, de a történetek, az egyes cselekményszálak elvarratlanságának köszönhetően is. S van itt még valami, ami különösen azokat tréfálhatja meg, akik szakavatott, művelt olvasónak tartják magukat: a regény első része, amely egy drezdai antikvárius így-úgy sikeresnek mondható karrierútját mutatja be, az irodalmi címek szakadatlan halmozásával azt az illúziót kelti, hogy itt és most a könyvek, az irodalom, a műveltség prózába öntött himnuszát olvashatjuk. Pedig, ha belesünk az alá a bizonyos dupla vagy tripla fedél alá, láthatjuk, hogy ez a túlhajtott esztétizálás inkább egyfajta fricska, egy újabb csapda, amely félrevezetheti az olvasót. Aki ugyanis nem veszi észre azt a görbe tükröt, amelyet Ingo Schulze az olvasottságával jól eltelt közönség elé tart, az nem fogja észrevenni, hogy ebben a regényben tényleg a történet, ez a foszladozó és többszörösen felülírt történet játssza a főszerepet. Persze ez is lehet csapda – vigyázat! –, ha nem is tanácsos elvesznünk a könyvcímek és irodalmi utalások sűrűjében, történet-központúságának köszönhetően a Jóravaló gyilkosok mégiscsak az olvasásról, a könyvről mint egyedülálló élményről szól.

Körbeértünk tehát: igen nehéz dolga van annak, aki egy egyértelmű és megnyugtató értelmezési keretbe szeretné beszorítani Ingo Schulze regényét. Ez a könyv ugyanis – bár eleinte látszólag egy hagyományos történet képét ölti magára – távol tartja magát a szokványos olvasói stratégiák előhívásától, és egyáltalán nem adja könnyen magát, noha igen olvasmányos és magával ragadóan izgalmas szöveg. Nem adja könnyen magát, hacsak nem olyan olvasó kezébe akad, aki esetleg a Schulze regényében is említett (236.) Italo Calvinóval kel és nyugszik, vagy más okokból tudja vagy feltételezi, hogy egy történet nem feltétlenül az elejétől a végéig tart, és a közbülső részeknek sem adhatunk kritikátlanul hitelt, ha nem tudjuk felfejteni, hogy a regény soraiban ki és miféle szándékkal beszél hozzánk.

A Jóravaló gyilkosok ugyanis – ahogyan a Ha egy téli éjszakán egy utazó – egy többszörösen befejezetlen történetet tár elénk (amely éppúgy befejezetlen, mint Paulini gyermekkorának meséi [22.]), s e történet egy olyan elbeszélő elmondásából bontakozik ki, akit csak a második részben vélhetünk megismerni mint igencsak elfogult mesélőt. Ráadásul erről az egyáltalán nem tárgyilagos elbeszélőről, aki az addig főhősnek vélt Paulinivel halálos szerelmi háromszögbe keveredik – újabb meglepetésre – a harmadik részben kiderül, hogy nemcsak elfogult és befolyásolt, de netalántán még gonosz is.

Ki a gonosz? Ki és mikor válik azzá? Faust ölt testet előttünk, amikor a regény kulcsjelenetében a sokáig rejtőzködő elbeszélő végre leül beszélgetni Paulinivel (215–230.)? Paulini, a tudóskodó antikvárius lenne ez a bizonyos Faust – maga az ördög, a Teufel, aki már a kezdet kezdetén, a mottó alatt két sorral felbukkan (lásd: Die Geschichte des Teufels)? Vagy csupán az elbeszélő, Schultze tünteti fel ilyen színben? Schultze, akinek a neve, ha máshonnan nem, a borítóról lehet ismerős, és aki mint regényhős (nevében egy plusz „t”-t elhelyezve) talán nem is olyan ártatlan: aki talán gyilkos, vagy legalábbis olyasvalaki, aki akár gyilkos is lehetne.

Egy jóravaló gyilkos: nem kifejezetten sátáni, inkább olyasvalaki, aki tud szeretni és ragaszkodni (de birtokolni is!), és aki talán képes hinni abban, hogy az írás, a történetmondás gyógyír lehet a való élet sebeire – gyógyír vagy méreg, ez nézőpont kérdése és csupán egy a regényben felbukkanó ellentétpárokból. Jó és rossz, fikció és valóság, férfi és nő, szerelem és gyűlölet, valós és mímelt műveltség, város és természet, író és olvasó – ezekkel folytathatnánk a sort, de nem érhet véget úgy ez a kritika, hogy ne ejtsek szót legalább egy kiemelten fontos kettősségről: Kelet- és Nyugat-Németország szembenállásáról.

Az, persze, döntés kérdése, hogy a történeti hátteret díszletnek vagy épp ellenkezőleg: meghatározó hajtóerőnek tekintjük, de annyi bizonyos (és ez nagy szó, mert ebben a könyvben semmi sem bizonyos), hogy Ingo Schulze regénye tükrözi azt a szembenállást, amely a két országrész újraegyesítése után sem múlt el Kelet- és Nyugat-Németország kapcsolatából. Schulze nem fest nagy történelmi tablót, de a kis részletekben, a hétköznapi eseményekben, a boldogulás megélt és elmulasztott lehetőségeiben – különösen Paulini alakján keresztül – jól érzékelteti magát az atmoszférát, amely, például, a regény helyszínéül szolgáló Szászországban – de másutt is – megszületett és megmaradt a vasfüggöny lebontása után. Ebben a kiegyensúlyozatlan helyzetben, amelyben az eszközök és lehetőségek java nyugaton található, igencsak iparkodniuk kell a kelet-németországiaknak, hogy felzárkózzanak és alkalmazkodjanak a hirtelen megváltozott világhoz. (Mindez, természetesen, a regény kontextusában értendő.)

Paulini azonban nem jól, nem hatékonyan alkalmazkodik az új helyzethez: az újraegyesítés után mereven ragaszkodik régi pozíciójához, keserűen-büszkén tetszeleg az ősi értékeket megőrző antikvárius szerepében, s végül odáig jut, hogy nemcsak elértékteleníti, de el is veszíti a hosszú évek alatt sikerre vitt antikváriumot, s előbb áruházi eladóként, majd portásként próbál boldogulni. Végül – szerényebb körülmények között ugyan, de – újraindítja az üzletet, régi fényét azonban nem tudja visszaszerezni. S ami ennél is lényegesebb: ugyanúgy, ahogyan a régi világban hagyta magát megtéveszteni (például azt sem vette észre, hogy a felesége éveken keresztül jelentett róla és a vendégeiről a Stasinak), az új rendszerben is könnyen befolyásolható ember marad: minden jel arra mutat, hogy Paulini abbahagyja az olvasást, és egyre szélsőségesebb világnézetű, idegengyűlölő emberré válik.

De kárhoztathatjuk-e Paulinit? Bűnös vagy áldozat, gonosztevő vagy megtévesztett polgár ez az ember? Tehetünk-e rá akár csak egyetlen rosszalló megjegyzést is, ha bennünk sem éled fel a gyanú az olyan nyilvánvaló pillanatokban, mint amikor a Stasi szó a regényben egyetlen egyszer és épp ugyanazon az oldalon hangzik el, mint amelyiken a feleség, Viola először bukkan fel (64.)? Ha nem fogtunk gyanút (még a kártyavető, „bűvös képességekkel” [45.] bíró Frau Kate figyelmeztetése [66.] nyomán sem), akkor beleestünk a verembe, és talán csak a második olvasásra fogunk kikecmeregni belőle. Mert ezt a regényt nagyon is érdemes még egyszer elolvasni. Annyiféleképpen érnek össze benne a szálak, annyi izgalmas szereplő van benne – akik hol főszereplőként, hol mellékszereplőként tűnnek fel –, hogy kár lenne az utolsó oldalra érve félredobni ezt a könyvet. A rejtély, amely mindvégig nem oszlik el, késztessen bennünket arra, hogy Paulini hosszú olvasmánylistája helyett ezt a könyvet, a Jóravaló gyilkosokat vessük alá egy második olvasói próbának. Kezdjük el, lapozzunk az első oldalra, és jól figyeljünk a mottóra: „Ki az, aki akár csak sejti egy könyv végét, amikor elkezdi?”