Hallgrimur Helgason: 101 Reykjavík

Forrás: www.olvasoterem.com

Reykjavík Izland fővárosa. Egyik elővárosában pedig, a 101-es körzetben, valahol ott él Hlynur Björn, könyvünk főhőse. A név a könyvvégi szómagyarázat szerint „tétova, problémás alakot” jelöl.

Nos, Hlynur valamiféle „fajtiszta ingyenélő”, annyira profi abban, amit (nem) csinál, hogy az ember (értsd: olvasó) rácsodálkozik, és kicsit meg is retten talán. Mert hát Hlynur, a jellemrajzban fellelhető minden túlzás ellenére is egy létező emberpéldánynak a típusa.

Mindannyiunknak van olyan ismerőse, aki a naplopást, az ingyenélést tökélyre fejlesztette. Szoktuk is megszólni őket emiatt, vagy csak magunkban csóváljuk a fejünket, amikor rájuk gondolunk. „Jó” esetben ezek idősebb alkoholisták, és akkor hajlamosak vagyunk nekik mintegy „megbocsátani” (hiszen „nem tudják, mit cselekszenek”). No, de van a naplopóknak egy másik kategóriája is, akiknek (innen nézve) nehezebb megbocsátani. A sármos, jól kinéző fiatalok, akik megszokták, hogy mindent megkapnak az élettől (a mamahotel magától értetődő, és apa pénztárcája kimeríthetetlennek tűnik), és semmit nem kell cserébe adni. Hlynur Björn pontosan ez a fickó. Bár elmúlt már harminc, eszében sincs a „nagybetűs Élet” elé sietni. Tetszik neki, hogy az anyja gyerekként kezeli (megfürdeti, új alsót vásárol neki, akár költőpénzt is ad, és semmit nem vár tőle cserébe), tetszik neki, hogy Izlandon van erős szociális háló, melynek jóvoltából munkanélküli segélyt kap, és majd nyugdíjba vonulhat. A kettő közötti rést (az életet) szeretné „semmivel” eltölteni. „Hát nem ez a cél?”

Szóval szerintem ez az egész, amit eddig felvázoltam, a könyvnek csak az apropója, nem a témája. A témája valahol mindezek alatt fekszik. Mert ne képzeljük, hogy Hlynur eszement barom! Szerintem átlagon felüli intellektusa van, fantasztikusan átlátja a dolgok lényegét, precízen osztályoz… szóval a sikertelensége nem annak tulajdonítható, hogy nincs benne lehetőség: egyszerűen úgy döntött, hogy semmit nem akar kezdeni az életével. Illetve ez sem igaz: alighanem csak annyira mikroszkopikus léptekben látja az életet, hogy ezért nem sikerül eljutnia olyan szintre, amit mások értelmesnek találjanak. Hiszen neki is megvan a maga álma: múzeumot nyit, ha elég „anyagot” beszerzett hozzá. Ez a múzeum viszont nem nagyszerű, hanem inkább kisszerű: cigarettás dobozokból, használt rágógumikból, és óvszerekből áll. És bár cinikusnak tűnik, szerintem Hlynur nem szánja annak: úgy vélem, őszintén hiszi, hogy az élet ilyen kisszerű voltában is dokumentálandó.

A könyv lényege valahol abból sűrűsödik össze, hogy Hlynur (gekkószerű életvitele ellenére) kapcsolatokba bonyolódik más egzisztenciákkal. Vannak „barátai”, van „családja”, és vannak „szerelmei” – itt nagyjából ki is merültek a kapcsolatai, hiszen munkakapcsolatról esetében szó sem lehet.

A barátai többé-kevésbé hozzá hasonlóak. Közös ügyeik hétvégeken bonyolódnak, és többnyire a K-bárban meg különböző bulikban zajlanak. Összekapcsoltságuk esetleges, célja pedig a magányérzet enyhítése – meg aztán együtt jobban lehet hülyülni. És az ilyen haverok az ember érintésfóbiáját is tiszteletben tartják. Marri és Þröstur egyféle önigazolás is: ha már ő is teszi azt, amit én, akkor nem lehet ez olyan rossz…

A család meglehetősen szűk. Az anyját már említettem, több nincs is, amit mondani róla (egyelőre) – „tudom, semmi közöm hozzá” – véli, ha fia döntései/életmódja kerülnek szóba. (Fiára nézve enyhén káros, hogy amikor az igényeiről van szó, akkor nem mondja ugyanezt. De hát melyik szülő nem következetlen?) A nagyanyjának a nevét is alig tudja, alkoholista apjával pedig, aki új családot alapít, alig áll szóba. A nővérét kicsit lenézi, mert olyan… proli az unalmas férjével, a gyerekeivel, polgári foglalkozásával, és azzal a szokásával, hogy megítéli öccsét. Büntetésül, hogy el kell viselnie, ellopja egy fogamzásgátló tablettáját (kell a múzeumba…). Elsa terhes.

Nem úgy a lányok. Akik nincsenek túl sokan és – bár szükség van rájuk –, zavaróak. Vagy a világháló valószerűtlenségéből bukkannak fel egy tubus magyar fogkrémmel, hogy aztán örökre eltűnjenek, vagy folyton többet akarnak: együtt aludni, sőt, együtt is ébredni az emberrel – az pedig semmiképpen nem megy. S ha ez nem volna elég: teherbe esnek. Hólmfiður terhes.

Aztán ott van még az anyja barátnője, akiről végül kiderül, hogy a szeretője is. Az anyjának. Hlynurnak nem, ő csak spermadonor, hiszen a két hölgy úgy dönt: gyermeket szeretne. Hát Lolla is terhes.

A bonyodalmak megoldását az olvasóra bízom. Ha belevág a kalandba, egészen kivételes szellemi utazásban lesz része, azt garantálom. Találkozhat itt mindenféle emberrel: milliomossal és lepukkant alkesszel, céltudatos karrieristával és vergődő életképtelennel, alkalmi filozófussal és elhivatott semmittevővel. A szöveg néhol elképesztő lelki mélységeket érint, máshol az öntudatlanság mágikus bugyraiba száll alá, majd egy-egy pillanatra égi magasságokba szökken, hogy végül a szürke semmibe olvadjon. Míg olvastam, tán felháborító volt ez a Hlynur-gyerek, legszívesebben jól megráztam volna, fülébe ordítva, hogy „ébresztő, atyafi!”, de aztán pár nap után rájöttem, hogy ez a fickó egy csomó mindent tud, amit én nem, egy csomó mindent ért, amit én nem. És megtapasztalt egy csomó mindent, amit én nem. Jó, jó, tudom, hogy csak egy fikció, de hát én magam is az vagyok: magamból, másokból gyúrt kép. Szóval ez a semmi-Hlynur szerintem egyfajta életfilozófiát képvisel, aminek van alapja, vannak elvei és követői, így aztán, mint létező, létjogosult. Persze, homlokegyenest ellentétes indíttatásból, de számára is alapkérdés a „szabadság, szerelem” – Petőfi tán a kardjába dőlne, ha látná, drága kincsével mennyire nem tudni mit kezdeni… No, itt kezdődik el az agyalás a könyvön, az olvasás utáni olvasás, vagyis az igazi műélvezet.

Nagyon tetszett nekem a könyv nyelvezete, ami még a fordításban is remekül átjött (bár persze az eredetit nem olvashattam): tele van tűzdelve szóviccekkel, a szleng megannyi ütős kifejezésével. Külön élvezet volt, hogy a fordító nem a húsz éves szlenget használta, hanem egy annyira mait, ami végül a könyv végén egy szómagyarázatot is igényelt, hiszen nem mindannyian éljük a nagyvárosok fiataljainak életét. Azt hiszem, lesznek majd, akik nem értik majd teljes mélységében, mert van egy olyan fajta ironikus (néha cinikus) humora, amire nem mindenkinek van antennája. És garantáltan minden egyes olvasónak mást és mást fog jelenteni, egyéni tapasztalatoktól, szokásoktól, meggyőződésektől, jellemtől, életfelfogástól függően.

Egy ideig cinikusnak és nihilistának tűnt a könyv, de végül be kellett látnom, hogy „csak” egy csodálatos, szabad alkotás. Nem hurráoptimista, de nem is pesszimista. „Csak” létezik, mint az élet, minden szinten és minden léptékben.