Fodor Veronika: Talpra, magyar!

Forrás: helyorseg.ma

Egy ideje a szabadulós játékok és a szabadulószobák bűvöletében élünk, amik nagy népszerűségnek örvendenek az ifjúság és a szülők körében is. Az előbbiek a játék miatt kedvelik, az utóbbiak a tanító, fejlesztő és művelődési része miatt, hiszen a gyerekeknek a kiszabadulásuk érdekében mozgósítaniuk kell például a tudásukat, a logikájukat és az ügyességüket is.

A szerzők kiadójukkal karöltve gondoltak egy nagyot, és megalkották a szabadulókönyv fogalmát, ami nem más, mint az imént említett játék könyvformátumba átültetett változata sok-sok feladattal, játékkal, kérdéssel és ügyesen beépített tudásanyaggal. Mind az írónak, mind az illusztrátornak meg kellett mozgatnia az agyát a feladatok megalkotásához, kitalálásához, ahogy a könyvet olvasó nebulók sem ülhetnek tétlenül, hanem a történet és a történtek aktív részeseivé kell válniuk egy ceruzával és egy füzettel felfegyverkezve. A klasszikus gyermekirodalomban talán Michael Ende A végtelen történet című művében jött el a fordulat, amikor az olvasó a kalandok aktív részese lett. Azóta eltelt jó néhány év, és az olvasó bevonása már ennél az irodalomtörténeti eseményél ‒ fordulatnál? ‒ is közvetlenebbül, aktívabban történik.

Kezdjük azzal, hogy ez a könyv „rólad” szól, tehát a főhősre való utalás folyamatosan egyes szám második személyben történik. A főszereplőnek van egy barátnője, aki lány, és a történet szerint a Berki Cecília névre hallgat. Vagyis, ha a könyvet fiú olvassa, akkor a főszereplők egy fiú és egy lány lesznek, ha pedig lány olvassa, akkor mindkét főszereplője lány lesz.

Mivel a könyv jelentős tudás- és információs anyagot mozgat meg, külön szerencsésnek tartom, hogy az írója Fodor Veronika, aki amellett, hogy író, végzettsége szerint történész is. Mondhatom, hogy ez meg is látszik az írásán, de tényleg csak a legjobb értelemben értem ezt. Az író és a történész egyszerre dolgozhatott benne, amikor olyan történelmileg hiteles, apró mozzanatokat tudat velünk, amelyek segítségével visszacsöppennünk abba a korba – mintha egy betűkből álló és papírlapokból hajtogatott időgépbe szállnánk. Olyan mellékinformációkra gondolok itt, mint hogy Petőfi tejfölös kávét ivott, és hozzá Deák-kenyeret evett, hogy a bécsi titkosügynököket arról (is) lehetett felismerni, hogy kockaorrú bőrcipőt viseltek, illetve hogy a forradalom kitörését a József-napi vásárra akarták eredetileg időzíteni, vagy hogy Vasvári akkorát csap a botjával, hogy kirepül belőle a tőr.

Az meg külön öröm számomra, hogy ez a szabadulókönyv a március 15-ei eseményeket dolgozza fel, és nem csak azért, mert ez az egyik legszebb nemzeti ünnepünk, hanem azért is, mert nagyrészt művészekhez, költőkhöz és írókhoz kötődik, és elsősorban Petőfi Sándorhoz, az ország egyik legnagyobb költőjéhez, aki az említett szabadságharcot olyan komolyan gondolta, hogy meg is halt érte. Jómagam, ha megkérdezik, melyik a kedvenc verssorom, ezt az ütemelőzőkkel ellátott, anapesztikus sort hozom fel: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok…”

De nem csak Petőfi bukkan fel a lapokon, hanem nagy örömömre néhány kevésbé ismert alkotó is, például Vajda János ‒ gyerekkoromban egyébként a Vajda János utcában laktunk ‒ vagy Sükei Károly. Az írók között felbukkan a lapokon természetesen Jókai Mór is, aki ekkoriban együtt lakott Petőfivel. A történetnek jelentősebb szereplői közé tartozik Vasvári Pál, akinek a főszereplő-gyerekek a barátai és szomszédjai egyben, és az ő ismeretsége révén nyerhetnek bebocsátást a forradalom tűzfészkébe, a híres Pilvax kávéházba, és ő az, aki az első futári feladattal megbízza őket, amit újabb és újabb küldetések követnek gyors egymásutánban.

A feladatok között akadnak klasszikus, tehát az én gyerekkoromban is ismert, hogy úgy mondjam, retró-játékok, ilyen példának okáért az, amikor a feladat megoldójának össze kell kötnie egy ceruzával a számokat, hogy kiadjanak egy képet. De vannak szép számmal újszerű, modern fejtörők is. A könyvbe még egy dobókockával játszható társasjáték rajza is belekerült.

Egyébként az írás nemcsak a múlttal, hanem a modern világgal is kapcsolatot tart, méghozzá úgy, hogy előreutal a mai korra. Ilyen például az a szöveghely, amelyben a Pilvax kávéház vendégei azt kívánják, bárcsak kitaláltak volna egy olyan poharat, amiben ki lehet vinni a kávét az utcára, hogy menet közben iszogassák. De ide tartozik a lépésszámláló modernkori „vívmányának” felemlegetése is egy hasonlat erejéig.

Külön örömmel tölt el, hogy az író kifejezetten sokat foglalkozik Petőfi Nemzeti dalával, több feladatba és játékba is bevonja. Költőként annyit tehetnék még hozzá, hogy a vers formája a magyaros verselés legismertebb formája, az ütemhangsúlyos, felező nyolcas.

A könyv egyéb didaktív feladatai közé tartozik a szókincs bővítése is, amennyiben a kevésbé ismert vagy régies, kiveszőben lévő szavakat direkt alkalmazza, hogy a félkövér kiemelés és a könyv végén található kislexikon révén a diákok megtanulhassák őket, ha eddig nem ismerték. Ilyen szavak például a lókupec, a törökméz és a cvikker is. Egyébként vicces, hogy a könyv egy rossz válasz esetén már az első fejezet után véget érhet az olvasónak, ezért nem tudom megállni, hogy ne súgjam meg, hogy a hármas lehetőséget válasszák! Bocs a spoilerezésért. Külön ki szeretném emelni a fantáziadús, találó és egyben beszélő neveket, amik közül a kedvenceim a következők voltak: Kámfor (egy bécsi titkosrendőr, aki nem mellesleg láthatatlan), Egrecír parancsnok, a főnöke, és humorosnak tartottam még a „Bájgúnár szabóság” elnevezést is.

Mint az előzőkből is kiderült, a könyv az információáradat mellett nem mentes a gyerekkönyvek kötelező kellékétől, a humortól és a megmosolyogtató iróniától sem. Ennek egyik mintapéldája a könyv egyik záróakkordja, Táncsics Mihály epizódja, akit a legenda szerint az ablakon át mentettek ki börtönéből, és aki elaludt, ahogy betették a hintóba, és nem akart felébredni a Bánk bán-előadásra sem, pedig neki kellett volna beszédet tartania. Ezért a könyvben a láthatatlan Kámfor ‒ aki időközben átállt a forradalompártiak oldalára ‒ kénytelen úgy mozgatni az alvó férfit, mint egy marionettbábút, és még beszél is helyette. De nem ússza meg „beszólás” nélkül Jókai sem, akit Petőfi a hosszú leírásaira tett utalással „cikiz.” (Bár ezt inkább talán csak a felnőttek veszik észre.)

Biztos vagyok benne, hogy amelyik gyerek elolvassa ezt a művet, őt már nem tudják sarokba szorítani történelemórán, ha a március 15-ei eseményekből kell felelnie, és ami még ennél is fontosabb: az említett tudásanyagot nemcsak megtanulja, hanem a fikció és az irodalom segítségével át is éli. Ő is e nagy, történelmi esemény büszke és fontos részesévé válik, aki nélkül nem sikerülne az 1848-as események kirobbantása, és ehhez nem kell mást tennie, csak kinyitnia e kötetet.