Dezső Andrea: Mamuska

Mama féle száraz, házi tészta

Forrás: konyvparfe.blog.hu

Ha Tsík Sanya nem nyomja a kezembe ezt a könyvet, magamtól biztosan nem veszem le a polcról. Már a külleme is furcsa. Az, hogy fekete fehér, még hagyján, de a borító és a benne lévő rajzok már-már szürreálisak, néhol egészen ijesztőek. A szürke grafitceruzával készített illusztrációk eszméletlen hangulatot kölcsönöznek a könyvnek. Kétségtelenül művészi kiadvány. Gyorsan átpörgettem a lapokat és meghökkenve néztem a képeket, mert ott aztán mindenfélét láttam. Mackó-manószerű lényeket, dögevő növényeket, de még egy vécékagylót is. Teljes szívvel mondhatom, hogy lesokkolt a látvány és a lényeg, picit tartottam tőle. Értetlenül álltam előtte, de azért mégis belesüllyesztettem a táskámba. Aztán otthon elolvastam. Egyszer... kétszer... háromszor. Nem bírtam betelni a történettel, a képek pedig egyszerre értelmet nyertek. Végül zöld jelzést kapott a könnycsatornám és elpityeredtem. Ez a kis 10 perces olvasmány olyan emlékeket hozott elő, melyeket már nagyon régen eltemettem. Dezső Andrea Mamuskája az emlékezés és a gyász könyve, ugyanakkor megható, szép és különleges.

A könyv négy részre tagolódik és egy kislány rövidke elbeszélései követik egymást. Az árvíz, A vőlegényvásár, A kertben, végül az én személyes kedvencem: A búcsú. A lány az anyukájának mesél és visszaemlékszik a nagymamájára, ugyanakkor azt is tudjuk, ezekben az elbeszélésekben egy gyerek fantáziája keveredik a valósággal. Mégis nehéz megmondani, hol az a pont, ahol összemosódik a valóság és a kitalált történet. A könyv ezzel a mondattal indít:

"Jól emlékszem az árvízre, mintha csak álmomban látnám."

A nagymamával közös kalandokról szőtt emlékek elevenednek meg a lapokon, melyekről kiderül, meg sem történhettek. Hiszen a gyermek akkor még meg sem született! Az árvíz résznél megtudjuk, hogy a nagymama nem lehet benne a történetben, mert akkor már nem élt. Arra pedig hogyan emlékezhet a kislány, hogy választotta ki a mamuska a papuskát a kérők közül? Az édesanya fejcsóválva hallgatja a történeteket, majd annyit mondd: "Futás játszani! ... Menj, nézegesd egy kicsit a képeskönyvedet!"
A gyerek előhívja képzeletbeli barátait - Dadit és Jajit. Együtt olvasnak, hintáznak, bújócskáznak. Engem ez a rész nagyon mélyen érint, mert igaz, hogy a képeken a kislány nevetős és vidám, de mégis egyedül van. Nincsenek mellette gyerekek, csak Dadi és Jaji, a kis képzeletbeli manószerű társai. Együtt játszanak a mamuska kertjében is, ahol hatalmas tökök alatt bujkálnak, és a liliomok magasra nőnek, a levelek pedig titokzatosan suttognak a fülükbe. Végül a búcsúról mesél, mindezt meseszerűen, ahogyan egy gyermek fejében lejátszódhatna egy temetés. Az édesanyja pedig végre megérti, hogy nem az a fontos, hogy a kislány nem a valóságot mesélte el, hanem az, hogy mindeközben mit érzett, mi ment végbe a kicsi lelkében.

A cikk folytatása IDE KATTINTVA olvasható.