Forrás: inspiraciok.hu

Vannak regények, amelyeket elolvasol, aztán ahogy felteszed őket a könyvespolcra, és a mozdulattal a szereplők is visszamásznak a kötetbe a fejedből. Láttad őket, egy darabig a barátaid vagy épp ellenségeid voltak – de most már elvégezték a dolgukat, és

betűkre bomolva szunnyadnak, várva, hogy újra életre kelhessenek valaki fejében.

És vannak regények, amelyek olvasása után még hosszú ideig a fejedben fészkelnek a szereplők. Sokat gondolsz rájuk, nem hagy nyugodni az élmény. Újra és újra eszedbe jutnak, és amikor fakulni kezd az emlékük, ismét a kezedbe veszed a könyvet, hogy visszatérjenek hozzád.

És van egy regény, amit befejezve rögtön elkezdesz elölről. Egy regény, ami semmi máshoz nem hasonlítható. Egy regény, amit valószínűleg sosem fogsz elolvasni,

de ha megteszed, biztos lehetsz benne, hogy felejthetetlen kaland vár rád.

David Foster Wallace Végtelen tréfa című regénye 1996-ban jelent meg.

Hihetetlen kultusz alakult ki a könyv körül, az író szinte rögvest bekerült az amerikai irodalom hőseinek panteonjába. Egyesek a könyvet az MTV-generáció Ulysses-ének mondták, valaki a következő A 22-es csapdáját látta benne, mások pedig agyalágyult zagyvaságnak tartották (ilyen volt például Harold Bloom, a híresen sznob és roppantul kellemetlen alaknak tartott kritikus, akit Wallace rendesen kiosztott a regényben – a szerk.). Mindemellett rengetegen úgy éltették, hogy el sem olvasták.

Hogy miért?

Mert a Végtelen tréfa egy drabális monstrum. Egy könyvszörnyeteg, egy téglaméretű, keménykötésű, fegyvernek minősülő tárgy. És egy páratlan remekmű.

Nézd meg a számokban:

1079, hangyányi betűvel teleírt oldal

577 608 szó

20 584 szavas szókincs

388 végjegyzet

2 hónapos olvasási idő (az író szerint)

(A számok többsége az eredeti amerikai kiadásra vonatkozik.)

Nem meglepő tehát, hogy az 1996-ban megjelent könyvet a hatalmas irodalmi érdeklődés ellenére eddig csupán nyolc nyelvre fordították le. A francia fordítás tíz(!) évet vett igénybe – a magyar fordítópáros – Kemény Lili és Sipos Balázs ¹ – három év alatt ültette át anyanyelvü(n)kre a regényt. És elképesztően jó munkát végeztek.

De miről szól a Végtelen tréfa?

Teniszről. Kamaszkorról. Terroristákról. Politikáról. Szorongásról. Függőségekről. Bátorságról. Depresszióról. Boldogságról. Szerelemről. Kommunikációs nehézségekről. Családról. Az ismétlődésekről. A szórakoztatóipar és a túlzásba vitt irónia pusztító hatásáról. A fogyasztói társadalom rákfenéjéről. Az egyszerű dolgok csodájáról.

Arról, hogy milyen embernek lenni² .

David Foster Wallace iskolapéldája az írónak, aki követi a fikció egyik fontos szabályát: “Arról írj, amit ismersz.”

Wallace kamaszkorában nagy teniszreménység volt – de végül az írást választotta. Első regénye, az önéletrajzi ihletésű The Broom of the System mérsékelt sikert aratott. Bár a regényt Wallace saját története és félelmei inspirálták, nem tárulkozott ki teljesen az írásban.

Wallace depresszióval küzdött, szorongott, és ezen mentális betegségek egyenes következményeként alakult ki a drogoktól való függése és alkoholizmusa, amelyek démonát egy öngyilkossági kísérlet utáni pszichiátriai kezelés és rehabilitáció révén sikerült visszazárnia lelkének sötét tömlöcébe³ .

A rehabon megéltek rengeteget segítettek következő regénye, a Végtelen tréfa megírásában.

A regény történetéről inkább nem írnék (nem azért, mert nem fontos, vagy nincs neki, csak egész egyszerűen nincs értelme erről ezt taglalni; a könyv elolvasása még többet ad, ha magunk illesztjük össze a kirakós apró darabkáit), inkább mesélek kicsit arról, mit éreztem az olvasás közben – és arról, milyen élmények várnak rád, ha felnyitod Wallace magnum opusát.

Az elején zavarodott voltam. Nevek és idegen kifejezések garmadája támadt rám a lapokról – Wallace ugyanis nem szívbajoskodik, egyből bedob a mély vízbe.

A trükk: haladj lassan.

Napi egy-két fejezet bőven elég. Gondolkozz el rajtuk, emészd meg őket. Akár készíthetsz jegyzeteket is (én jegyzeteltem, a telefonomba írtam fel a különféle neveket és történéseket).

Sok szereplőt fogsz megismerni, viszonylag rövid idő alatt. Van, aki kap egy fejezetet az elején, aztán legközelebb 300 oldallal később bukkan fel. Nincsenek nagyjeleneteik: pillanatok jutnak nekik, amelyek későbbiekben meghatározónak bizonyulnak – vagy nem. Néha kapunk egy-egy esszét – vagy inkább egy esszé paródiáját. Néha egy anekdotát. Egy tízoldalas filmográfiát. Vagy épp egy részletes gyógyszerleírást. Sorra jönnek a látszólag értelmetlennek tűnő jelenetek, amelyeket sokszor nem tudsz majd hová tenni olvasás közben.

Ez egy ilyen könyv,

nem tudhatod elsőre, mi fontos a történet szempontjából, és mi az a szál, ami nem tart sehova.

De ez nem is baj.

A lényeg, hogy élvezd. Velem ez történt. Egy idő után egyre gyorsabban pörögtek a lapok – totál berántott a történet.

A Végtelen tréfa ugyanis egy végtelenül szórakoztató és vicces könyv.

Többször előfordult velem, hogy egy jelenetnél elkapott a hirtelen nevetés. Sokszor ez tömegközlekedés közben történt, ilyenkor vörös fejjel próbáltam visszatartani a kitörni készülő nyerítést – általában sikertelenül.

A Végtelen tréfa mindemellett egy végtelenül szomorú könyv.

Olyan is volt, hogy a könnyeimet törölgettem a buszon ülve, és igyekeztem úgy tenni, mint aki egy láthatatlan szálkát próbál kipiszkálni a szeméből. Aztán jött egy hirtelen feloldás egy térdcsapkodós (néha szellemes, néha szellentős) poén képében.

A rettenetesen humoros és könnyfakasztó jelenetek nagy része két intézetben játszódik:

az Enfield névre hallgató elit teniszakadémián és egy Ennet-ház névre keresztelt, függőknek fenntartott rehabilitációs létesítmény falai között.

Életszerűen megfestve ismerjük meg a bentlakók mindennapjait, aztán az egyes szereplők életébe is betekintést nyerhetünk. Egy-két kivétellel mindenkinek kifürkésszük az apró kis titkait – és a (hihetetlenül morbid) tragédiát, ami tönkretette (vagy épp tönkreteszi) őket.

Itt majdnem mindenki reflektorfénybe kerül, és valóban megismerjük a szereplőket – sok karakter esetében mind a négy Johari ablak kitárul az olvasás végeztével.

Néha úgy tűnik, hogy semmi nem történik, csak zajlanak az intézmények mindennapjai – de eközben sorsfordító dolgok esnek meg, és amikor a feszültség tapinthatóvá válik, a tetőpontok előtt Wallace fogja magát, és kimerevíti a képkockát:

végigpásztázzuk a terepet, szemügyre vesszük az összes apró részletet, megismerjük az aktuális szereplő belső vívódásait, majd BUMM. A feszültség kirobban, aztán ugrunk egyet.

A sok teniszakadémiás és elvonós sztori mellett brutális akció-thriller zajlik a háttérben – úgyhogy izgalomban sincs hiány.

De mit akar elmondani nekünk David Foster Wallace 577 608 szóban?

Most jön az igazán durva rész: az író igazából végtelenül egyszerű, konzervatív, unalmasnak tűnő dolgokról mesél.

Isten, haza, család, szeretet, igazság, jóság – az eme dolgok iránti vágy bujkál a szereplők gondolatainak legmélyén.

De általában félnek kimondani őket, cikinek tartják saját érzéseiket;

még maguknak sem merik beismerni, mire van szükségük.

Wallace beint a posztmodern amerikai íróknak, akik (szerinte) képtelenek megvetés szülte irónia nélkül írni a valóban fontos témákról – hirtelen ciki lett felvállalni az érzelmeket; a posztmodern szerzők hitvallása szerint csak ironikusan szabad róluk beszélni. A Végtelen tréfa elmondja, hogy ez nem így van:

a művészetnek nem kell kúlnak, ironikusnak és cinikusnak lennie, legyen inkább őszinte és empatikus.

Didaktikus?

Az.

De működik.

Emellett persze rengeteg téma szóba kerül,

a Végtelen tréfa részben Wallace gondolattöredékeinek kaleidoszkópja.

Megismerjük a tenisz filozófiáját. A függőségek kialakulását és leküzdésüket. A depresszió(k) tüneteit. A rekurzivitást – és a füves gondolkozást. A szülői szeretet különféle megnyilvánulásait.

Mindezek mellett pedig Wallace megjósolta nekünk a mostani világot.

Az író a kilencvenes években megálmodta, hogyan fog kinézni a 21. század Amerikája.

Látta előre a Netflixet és az Amazont.

Donald Trumpot.

A Facetime-ot/Skype videót – és azt is, hogy miért nem fogjuk mindennapi szinten használni ezeket. (Erről egy roppant érdekes – és vicces – esszét is találsz a könyvben.)

De ugyanígy megjövendölte a Snapchat filterek eljövetelét is. (Jó, nyilván nem kimondottan a Snapchat filterekét, de egy hasonló hatásmechanizmussal rendelkező technológiáét.)

Wallace a műszaki tudományok fejlődésével járó pszichológiai nyomás és a túlfogyasztó társadalom romlásának prófétája is volt. Látta, hogy a modern technológia nemcsak segíteni fog, hanem

könnyen lerombolhatja az addigi értékrendszert, és komoly lelki problémákat okozhat a mindennapi emberek számára.

Mint láthatod, a Végtelen tréfa nem egy egyszerű könyv – de ez nem jelenti azt, hogy nehéz olvasni.

Bár bővelkedik a kulturális és popkulturális utalásokban (például a címet is Shakespeare Hamletje ihlette⁴), a Végtelen tréfa nem igényel komolyabb irodalmi előismereteket. David Foster Wallace egyetemi tanárként is munkálkodott (kreatív írást és irodalmat tanított), és rengeteg dolgot elmagyaráz a könyvben, hogy könnyebben át tudjuk verekedni magunkat a parányi darabokból összeálló eposzi méretű betűregimenten.

Az író egyszerre fitogtatja (túl?)műveltségét, és karikírozza ki azt; ügyelve arra, hogy az információmennyiség sose rontsa az olvasás élményét⁵ .

De ugyanígy segít összerakni a történetet is.

Az első 150-200 oldalon ugyanis halvány lila segédfogalmad nem lesz róla, hogy ki kicsoda és mit akar – és az események sem időrendben tárulnak elénk.

De ha figyelmesen olvasol, egyre világosabbak lesznek előtted a kapcsolatrendszerek, és ami korábban ködös volt, utólag (az esetek többségében) értelmet nyer. Ha nem, akkor sincs gond:

Wallace hagy időt neked, hogy egyedül rájöjj a megfejtésekre, viszont aztán egyértelműen (de nem szájbarágósan) elmondja, mi történt.

Néha csak a végjegyzetekben.

Apropó, végjegyzetek. Ha úgy döntesz, belevágsz az olvasásba, legyen két könyvjelződ ⁶ : a körülbelül 1100 oldalból az utolsó százat a végjegyzetek teszik ki, amelyek létfontosságúak a történet megértése szempontjából; mi több, sokszor a hátsó részbe szuszakolva zajlik maga a cselekmény.

Előfordult, hogy előkaptam a könyvet, amikor volt egy szabad negyedórám, “Úgyis egy rövid fejezet jön“, gondoltam balgán, amikor is a könyv hátraküldött,

hogy olvassak el egy húszoldalas végjegyzetet.

Szóval ne hagyd ki a végjegyzeteket. (Ebben a cikkben se!)

Ez a cikk nem végtelen, úgyhogy a lényegre térek.

Ajánlom neked a Végtelen tréfát, ha

szereted a kihívásokat,

kell valami szellemi élmény, ami kiránt a mindennapok szürkeségéből,

szeretnél izgulni, sírni, nevetni és együttérezni a szereplőkkel,

azt akarod, hogy valaki felforgassa a világodat.

Felejthetetlen kalandon leszel túl(?), mire az 1100 oldal végére érsz.

Aztán újra fogod kezdeni a könyvet,

és ismét elolvasod legalább az első 50 oldalt⁷ .

Én egy hónapot töltöttem Wallace Bostonjában⁸ ; Hal, Don, Mario, Orin, Joelle és a többiek a mindennapjaim részévé váltak, és amikor búcsút vettünk, tudtam, hogy vissza fogok még térni hozzájuk. Újra meg újra.

Mert ez a könyv tényleg végtelen.

^{1: A fordításban Kappanyos Ilona is segített.}

^{2: Egészen pontosan ezt mondta Wallace: “Fiction’s about what it is to be a fucking human being.”}

^{3: Wallace a betegségei következtében dühkitörésekkel is küzdött. Klinikai depresszióját végül gyógyszerrel kezelték, de sajnos egy idő után bizonyos mellékhatások miatt abba kellett hagynia. Mivel a mentális fájdalom elviselhetetlenné vált számára, mindenféle kezelési megoldással próbálkozott – sajnos egyik sem vált be. Végül visszatért a gyógyszerhez, de már ez sem fejtette ki korábbi hatását. David Foster Wallace 2008. szeptember 12-én önkezével vetett véget életének, mert már képtelen volt elviselni a kínokat. Nyugodj békében, David – és köszönöm, hogy ezzel a fantasztikus művel gazdagítottad az életemet.}

^{4: De emellett találsz benne utalást Fritz Lang Metropolis c. filmjére, Dosztojevszkij A Karamazov testvérek c. regényére, David Lynch filmjeire, Kafkára, az Odüsszeiára, John Wayne-re és még elképesztően sok mindenre.}

^{5: Néha (jó, gyakran) Wallace latin eredetű kifejezésekkel gazdagítja a szöveget. Ezek jelentése olykor elhanyagolható, alkalomadtán azonban fontos a történet megértéséhez – sőt, egy-két poént ilyen módon rejt el az író a sorok között. De igazából érezni fogod, mikor kell utánanézned a magyar jelentésnek. A lényeg, hogy ne legyél lusta és ne loholj – ez a könyv rohadtul nem sprint; inkább maraton.}

^{6: A magyar kiadásban találsz egy “beépített”, kanárisárga színű szalagkönyvjelzőt, úgyhogy már csak egyre van szükséged.}

^{7: Majd meglátod.}

^{8: A könyv olvasása előtt érdemes elolvasnod a fordítók javaslatait. IDE KATTINTVA találod meg az írást.}