Danyi Zoltán: A rózsákról

Forrás: konyvterasz.hu

Danyi Zoltán: A rózsákról | Deczki Sarolta kritikája

Intimebb, érzelmesebb, elégikusabb művel jelentkezett Danyi Zoltán a nagy feltűnést keltő első regénye után. A délszláv háború itt is jelen van, még ha nem is olyan direkt módon, ám a vallomásszerű, szétáradó könyv megváltást hozó gyógyulástörténetként is olvasható. A rózsákról méltán került októberi toplistánk első helyére.

Versekkel, prózaversekkel kezdte a pályáját Danyi Zoltán, gondosan kimunkált, szűkszavú, meditatív versekkel. Négy kötete jelent meg: Átcsúszik kékbe (2003), Gyümölcsversek (2006), Hullámok után a tó sima tükre (2021) és a Több fehér (2012). Állapotokat írnak le, finom rezdüléseket, miközben a történetmesélés nehézségeivel viaskodnak: „hogyan is lehetne elbeszélni…” (Flying musicians).

Ezek a jegyek Danyi prózájában is megjelennek: az elbeszélhetőséggel való küzdelem, küszködés, a nyelv líraisága, ritmikussága. Ahogyan egy interjúban mondja, melyben A dögeltakarítóról kérdezték: „Amíg ezt a könyvet írtam, sokszor azért imádkoztam, hogy nehogy irodalom legyen ez is. Végül persze mégse lehetett más, mint irodalom, egy regény a sok közül, de számomra nem csak az, mert bennem mégiscsak ez a munka zárta le a háborút – mert a háború nem akkor fejeződik be, amikor abbahagyják az erőszakot, hanem akkor, amikor el tudjuk temetni a halottakat, és amikor meg tudunk bocsátani a gyilkosoknak.”

A regény nagy feltűnést keltett, nemcsak itthon, hanem a német nyelvű kiadásról is számos recenzió született. A Neue Zürcher Zeitung kritikusa szerint a regény egyszerre zavarba ejtő és mámorító. Zavarba ejtő a hős mélységes traumatizáltsága miatt, de mámorító a nyelve, a Thomas Bernhardra emlékeztető zeneisége miatt (melyet Terézia Mora fordításában vehetett kézbe a német olvasó).

Azért is érdemes mindezt előre bocsátani, mert az új regény, A rózsákról, szerves folytatása Danyi eddigi pályájának, akár líráját, akár prózáját tekintjük. Kontemplatív, lassú sodrású, repetitív, ritmikus szöveg, amelyben – A dögeltakarítóhoz hasonlóan – megjelennek a háború okozta traumák testi tünetei, az ezekkel való viaskodás, és persze az „elbeszélés nehézségei” is.

Az író a bemutatón úgy jellemezte az alkotás folyamatát, hogy nem volt választása, meg kellett írnia a rózsákat, és „egy idő után azt vette észre, hogy a rózsát rajzolja, és a rózsa a regény formája lett”.

Ahogyan a szirmok simulnak egymásra, úgy strukturálódik a szöveg és az emlékezet. És az élet, a tenger, a tengerparti homokföveny. Ahogyan olvashatjuk: „a rózsákból indul ki, a rózsákkal függ össze és a rózsákhoz tér vissza minden”.

A regény vallomásszerű, egyes szám első személyű, a narrátor többször utal is rá, hogy most végre beszélnie kell, számot kell vetnie magával, ráadásul „bizonyos dolgokat újra és újra el kell mondanom, mert van, amit csak akkor értek meg, ha újra és újra elmondom”. A mondás, a dolgok átgondolása, a rajtuk való tépelődés terápiás jellegű. Egyszerre megy végbe a test, a lélek és a szellem gyógyulása, megszabadulása a rossztól, a betegségektől. A test is beteg: a főhős péniszét többször is műteni kellett, és ez rányomja a bélyegét a kapcsolatára is.

A lélek betegségének egyik oka a háború, de lassan kiderül, hogy a főhős ezen túl is általános dezorientációs válságban van, ami mentális állapotára is rányomja a bélyegét, és kényszercselekvésekben manifesztálódik. Mintha valahonnan utasításokat kapna, hogy az adott pillanatban éppen mit kell csinálnia ahhoz, hogy valami nagy bajt elkerüljön: „mikor a Dragstor elé értem, és felnéztem a városháza órájára, akkor azt láttam, hogy tizenegy óra múlt hét perccel, és a fejemben egyből megjelent a szabály, hogy ha nem akarom, hogy bajok legyenek, akkor délig a Dragstor előtt kell maradnom…” Továbbá kényszeresen figyeli a számokat, van egy belső rendszere, hogy melyik jelent jót és melyik rosszat, vagy éppen folyton meg kell számolnia dolgokat.

Több komponense van tehát a romlásnak, és mindehhez hozzájárul, hogy az anya a háború kitörésekor elhagyta a családot, hazaköltözött Magyarországra. A főhősnek az apával nincs jó kapcsolata, afféle szigorú, sőt, rideg apa, aki elégedetlen a fiával, mert szerinte semmit sem ér a munkája, és egyébként sem vitte semmire: sem felesége, sem gyereke, sem rendes munkája, életcélja. Idővel a feleségként emlegetett barátnő is elhagyja, és visszamegy Franciaországba. Ennek csak egyik oka a kapcsolat tönkremenése, a másik az, hogy szerinte „ebben az országban nem lehet megmaradni, ez az ország még mindig bűzlik a halottaktól”. Kiderül, hogy a férfi szerette volna valóban elvenni a nőt feleségül, de közben tisztában volt vele, hogy ő maga képtelen arra, hogy úgy éljen, mint mások: gyerekeik legyenek, rendes munkája és egzisztenciája. Az azonban nem világos, hogy a férfi miért hagy ott minden, a nőnél tett látogatás után kétezer dinárt, hiszen ez arra utal, hogy valójában pénzen vett magának szerelmet.

A válság tehát teljes körű: csődbe ment a kapcsolat, egészségügyi problémák, lelki traumák és mentális gondok sodorják a kétségbeesés szélére a főhőst.

A bemutatón hangzott el a beszélgetőtárstól, Weiszer Alindától, hogy a regény „gyógyulástörténet” lenne, mely meghatározásnak kifejezetten örült a szerző, mert így elkerülheti a háborús irodalom címkéjét. Pedig a háború ebben a könyvben is jelen van, még ha nem is olyan direkt módon, mint A dögeltakarítóban.

A gyógyulás, vagy legalább annak a lehetősége, ígérete egy külföldi út során következik be. A főhős egy barátja meghívására Brüsszelbe utazik, és a városban bolyongva tépelődik. A barátja főnöke felajánlja neki a lakását Ostendében, hogy nyugodtan maradjon ott két hetet, és ez idő alatt kerülnek végre helyükre a dolgok, ahogyan a tenger fodrozódását figyeli. „Ezzel pedig minden egyben volt, a háború, a rózsák, a feleségem és a betegségem, és megértettem azt is, amit eddig nem értettem, úgyhogy minden egyben volt, most már minden szirom megvolt, és ki tudtam volna rakni a rózsát, úgy tűnt, hogy összerakhatom végre a fontos felismerések rózsáját. Vagyis magamat, éppenséggel csak saját magamat rakhatom össze, gondoltam. Nincs rendes munkám, nincs feleségem, nincs gyerekem, semmi nem lett belőlem. Ez vagyok én, ez a semmi, gondoltam, de lehet, hogy éppen ez a semmi a szabadság, lehet, hogy csak ebben a semmiben lehetek szabad, ez jelenti a szabadság színtelen rózsáját.”

Vagyis minden értelmet nyer a végére, sőt a főhős a saját életén túlmutató távlatokra nyer rálátást. A kelet- és a nyugat-európai életmód, világ eleinte furcsa és feszélyező számára, ám Brüsszel főterén a házakon mintha vért látna, a gyarmatosítók által megöltek vérét, és ettől kezd megszűnni az idegenségérzete.

Olyan országból jött, ahol nemrégiben még háború dúlt, és ennek nyomai nemcsak az ő testében és lelkében vannak még jelen, hanem mindenkiében.

A nyugati világban is akkor tudja magát otthonosan érezni, amikor meglátja a háború nyomait. Mert akkor is jelen van, ha éppen az adott helyen nincs háború, hiszen valahol a világban biztosan dúl egy fegyveres konfliktus: „nekünk egy ideje már mindig és mindenhol, lent és fent, előttünk és mögöttünk háború van, melyet legfeljebb rövid fegyverszünetek tagolnak”. Ennek megfelelően a világ folyton tele menekültekkel, mindenki menekült.

Az utazás tehát belső utazássá is válik, amelynek során a főhős számára letisztulnak életének nagy kérdései. Megszűnik a kényszer, hogy számoljon, szabályokat kövessen, és elfogadja, hogy az ő élete ilyen szaggatott, és hogy az apja szemével nézve valóban nem jutott semmire. A külső és a belső út végére leülepednek, és amennyire egyáltalán lehetséges, helyükre kerülnek a dolgok. De éppen ezért kezdhet el az olvasó gyanakodni. A regény utolsó részében, nagyjából a négyszázadik oldaltól ugyanis egymást követik a megvilágosodások, belátások, nem egyszer szentenciaszerű megfogalmazások, mint például ez: „mindannyian menekültek vagyunk, nemcsak mi ketten, akiknek a szülőhazája tényleg elveszett, és nemcsak az újabb menekültek, akik jelenleg éppen Szíriából érkeznek, hanem a magyarok is, a magyarországi magyarok, hiszen Magyarország sincs már…”

Persze a rózsa összeáll, egymásra simulnak a szirmok, csak az olvasónak az lehet a benyomása, hogy ez a rózsa mesterségesen előállított hibrid, nem pedig a főhős által sokkal jobban kedvelt vadrózsa.

A dögeltakarító sokkal takarékosabban bánt az effajta belátásokkal. A rózsákról intimebb, érzelmesebb, elégikusabb az előző regénynél, és sokkal szétáradóbb, repetitívebb szövegvilág, amely végül egy nemes rózsa formájába rendeződik. De nemcsak forma a rózsa, hanem a főhős számára az élet, a gyógyulás, a szerelem és a szabadság is.