Dániel András: Jaj, ne már! mondta a hal

Forrás: www.koloknet.hu

Jaj, ne már! mondta a hal. Jó cím. Kíváncsi vagyok, milyen várakozásokat kelt egy-egy olvasóban. Ha még részben el is találja, ami következik, akkor is számos meglepetést tartogat Dániel András könyve, amihez igazán nehéz életkori ajánlást fűzni, mert felnőttkönyv, de mégsem az… helyette talán annyit mondhatunk felelősséggel, hogy a gyakorlott Dániel András-olvasók nagy becsben fogják tartani.

Nem szeretném túlmisztifikálni a dolgot, mert hiszen amikor egy könyvet olvasunk, természetes, hogy kezdetben homályos a kép (vagy sötétben tapogatózunk), majd egyre jobban kitisztul (fény derül rá), hogy mi mért van. De Dániel Andrásnak ez a könyve figyelemreméltó teljesítményt mutat be ebben a kitisztulásban, ahogy a nyelvtől megyünk a képek felé, az elbeszélttől az elképzelt (vagy leképezett) felé. Mert kezdetben Beckett szelleme lebeg a szöveg fölött, számos információnk van Sovánkovics Rezsőről, ahogy Piczike Árpádról és Négyszeglethy Lajosról is, ennek ellenére sem tudjuk igazán, hogy hol vagyunk, mikor, minek, egyáltalán mire megy ki ez az egész. Feltűnik, hogy mennyire szépen, kikerekítve meg vannak írva a dolgok, apró dolgok, nem feltétlenül fontosak. Szemlélhetnénk ezt úgy, mint valami nyelvi erőfitogtatást, hogy lényegesről és lényegtelenről egyaránt lehet ugyanolyan szépen és szellemesen írni, de ebben a pillanatban elképzelésünk sincs arról, hogy mi fontos abból, amit olvasunk, és mi nem.

Van itt bőven abból, amit Dániel András-féle nyelvalkotásnak nevezhetünk, ennek az egyik legfontosabb eleme az, hogy újra és újra megnevez valamit, valakit egyedileg alkotott nevekkel, elsősorban élőlényeket, de minden egyebet is – ez később majd fontos lesz –, és ez így, sokadszorra sem unalmas. Viszont a szöveg egy más rétegében az ember (én, az olvasó) fel-felfigyel olyan típusú metaforákra, költői képekre, amilyenekre mondjuk Kosztolányi prózájában szoktunk rácsodálkozni, ha eléggé odafigyelünk. Itt nem nehéz felfigyelni, mert szinte megszólítanak, hogy kedves olvasó, látod-e, milyen szépen megformált, lekerekített, fényesre csiszolt bekezdés vagyok, egy költeményben is megállnám a helyemet, ugye.

Mégsem Kosztolányi, hanem Dániel András lelke kezd a szöveg fölött lebegni (akkor, amikor kijönnek a halak a tóból), vagy hogy kiteljesedjék a képzavar a kufliké, még inkább a Kuflik a föld alatt rajzfilmváltozatáé. Mert onnan mindenképpen ismerős lehet ez a derűs nyitottság, ahogyan két korábban egymástól teljesen elzárt világ lakói közelednek egymáshoz. Persze a szükséges változtatásokkal: hiszen itt van közvetítő, Janka, a szeplős kislány a lakóparkból és valamennyire a vízimanó, Sín Ede is. A rajzfilmes hasonlatnak van egy másik értelme is (most már túllépve azon az egy konkrét rajzfilmen), mert ahogy halmozódik a tudásunk, a dialógusokból, leírásokból és minden egyébből annyi részletet megismerünk, hogy mindinkább összeáll egy kép, vagy inkább mozgókép a maga megkomponáltságában, nézőpontokkal, kameramozgásokkal. De nincs megállás, tovább halmozódnak a benyomásaink és az információk. A horgászok sorra bemutatják az életüket, így tudjuk meg azt is, hogy Sovánkovics Rezsőnek a munkaköre fantázianév-fogalmazó (mindent megnevezni, ugye), amit a szerző is nyugodtan felírhatna a névjegyére – hohó, egy alteregó! Ilyen messzire azért nem mennék, de valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akinek felötlik ez. (És ne felejtsük el, hogy az elbeszélői nézőpont is Sovánkovicséhoz van a legközelebb.)

Ha továbbra is ragaszkodunk hozzá, hogy valakinek a lelke lebegjen, akkor most már legyen (az előzőknél sokkal önkényesebben idecitálva) John Turturroé a Holdfényszelencéből, ha emlékszik még valaki Tom DiCillo filmjére, aminél aligha csináltak szebbet a midlife crisis-ról. Mert már nyugodtan egy mozifilmben érezhetjük magunkat, annyira sokat tudunk már a kontextusról, annyi minden történt (apró, nem feltétlenül lényeges dolgokra kell gondolni, de sokra), hogy már egy mélységében is bejárható képet kapunk. A könyv nyelve változatlan, de már magunk mögött hagytuk, sokkal kevésbé figyelünk rá, magával ragad a képek dinamikája. A mozgókép a felszínen egy mesésen szürreális világot mutat, de igazából egy különös gyerekkori vagy legfeljebb kamaszkori flörtöt is. Itt válik lényegessé, hogy az egyik közvetítő a horgászok és a halak között gyerek, egy kislány. Ugyanitt nyer értelmet a kacsás-képregényes rágó (ami Donald-rágóként nincs megnevezve) másodszori felidézése. Nem tudom, hogyan sikerült elkerülni a szentimentális fennhangokat, de Sovánkovics különösebb nosztalgia nélkül, őszinte érdeklődéssel vizsgálja, hogy ezzel a gyerekkora valóságához olyan szilárdan hozzátartozó dologgal mi történt azóta. Megszűnt, leégett a gyár(!), nagyon látjuk ezt a lángoló rágógumigyárat. A rágók 3-4 kockás képregényei is egy végletesen egyszerű, kezdetleges képiségre utalnak, ami nagyon távol áll attól, amit itt látunk. Majd a horgászok és halak gyermeki egymásra találása a tánc és vonatozás képeiben jut el a csúcspontra. Érezhető, hogy innen már nincs tovább, és valóban hamarosan mindenki haza indul szintén csodálatosan dinamikus képekben elmesélve. Még átélünk egy apró katarzist, amikor Sovánkovics Rezső a Matrica D. Mihály utca 13/B 7-es kapucsengőjénél megtalálja a „Sín” nevet (a kamera ráközelít). Tehát igaz volt! Sovánkovics otthon semmit nem mesél Sovánkovicsné Gerezdás Máriának, ahogy ezt sejtettük: midlife crisis, titkolózás. Az utolsó előtti kép: kint szakadni kezd az eső…

Adós vagyok még a halak (Valter, Wanília és Vilmos) bemutatásával, de adós is maradok. A könyv képeiről viszont muszáj szót ejteni. Egy ennyire erős képekkel operáló szövegnél mindig kérdés, hogy mit tehetnek hozzá a rajzok. Dániel András ezt úgy oldotta meg, hogy szinte komponálatlan képeket rajzolt, olyanokat, mintha egy nagyobb képből emelnénk ki egy-egy részletet (olykor fontosat, de inkább kevésbé fontosat, sőt periférikusat). A színek (a kék, a sárga árnyalatai, olykor némi feketével) amolyan vizes-lírai hangulatot teremtenek. Zenei hasonlattal élve olyan ez az illusztráció, mint egy szimfónia második tétele: semmi dráma, semmi katarzis, lassú, csendes, lírai, nem tolakodó, inkább csak néhány részletre koncentrál.

Kinek való ez a könyv? Nem értelmetlen kérdés. Van egy olyan érzésünk, hogy nem gyerekkönyv, miközben részleteiben nincs benne semmi, ami ne lenne egy iskolásnak való. Kikerülve az életkori besorolást a kérdésre úgy lehetne felelni, hogy ez a könyv Dániel András olvasóinak szól. Aki Kicsibácsiékon edződött és olvasott akár csak egy-két másik könyvet is Dániel Andrástól, örömmel fogja követni őt ebbe a nehezen megfogható világba is.

Szorgalmi feladat: megkeresni, mikor mondta a hal, hogy „Jaj, ne már!”.