Cormac McCarthy: Suttree

Forrás: www.konyves.blog.hu

Greskovits Endre: A Suttree-ban meg-megcsillan a később már szinte teljesen elenyésző remény

McCarthynak egyedi, és éppen emiatt nagyon jól felismerhető és azonosítható a prózája – műfordítóként hogyan jellemezné McCarthy világát, szövegeit, nyelvi fordulatait?

McCarthy prózája valóban egyedi, de ez a Suttree esetében még nem teljesen igaz, bár a nagyon jellemző, jól megkülönböztethető stílusjegyek – archaizálás, a hömpölygő, szinte barokkos leírások váltakozása a szikár, kopogónak hallatszó szöveggel, a párbeszéd-konvenciók semmibevétele, a szóalkotások – már itt is bőségesen jelen vannak. Mindezek miatt a fordítót (és az olvasót is) óriási erőpróba elé állítja, mondjuk úgy, hogy hosszú távú akadályfutásra készteti a szöveg, amit én személy szerint nem bánok, hiszen a fordító ilyenkor mutathatja meg igazán, ért-e a szakmájához vagy sem.

Fordítás közben mi okozta a legnagyobb nehézséget? Hogyan alakult ki az a nyelvezet, amely alkalmassá vált arra, hogy magyarra lehessen ültetni a szöveget? Igényelt ez bármiféle egyéni felkészülést, utánaolvasást?

Az ilyesmit az ember fordítás közben nem nagyon mérlegeli. Mivel még túl friss az élmény – négy kemény hónapot töltöttem a regény magyarításával, és bizony, megszenvedtem vele –, így utólag azt tudom mondani, hogy az igazi nehézséget a tennesseei táj és élővilág, a horgászat és a kagylóhalászat aprólékos leírásakor éreztem, ugyanis ilyenkor az embernek mindent ellenőriznie kell, utána kell néznie az olykor magyarul nem is nagyon létező elnevezéseknek, s ez szaggatottá teszi a munkát, megakasztja a lendületet. Persze nem állítom, hogy a déli szlenggel – különösen a börtönnyelvvel és a feketék argójával – ne lettek volna nehézségeim, de ott a szövegkörnyezet sokat segít, és ettől gördülékenyebben halad a munka.

McCarthy minden könyvének megjelenése eseményszámba ment és megy, egy élő klasszikus, regényei viszont csak a 2000-es évektől jelentek meg magyarul. Hol jelölné ki McCarthy helyét az amerikai kortárs irodalomban, kik azok a szerzők, akikkel rokonítható, melyek azok a műfajok, amelyek igazán közel állnak hozzá?

McCarthy ma már megkerülhetetlen szerző. Szokták mondani, hogy Faulkner köpönyegéből bújt elő, de ez főként a korai műveire igaz, és részben még a Suttreera is, hiszen ezt – hiába jelent meg csak ’79-ben – már az ötvenes évek elején írni kezdte, és kisebb-nagyobb megszakításokkal majd’ húsz évig dolgozott rajta. Igazából ez az a könyv, amelyben McCarthy először mutatkozik meg a maga teljes írói eszköztárával. Még érezni rajta a nagy déli szerzők hatását (Mark Twainét is, akinek gyermekhőseire McCarthy felnőtt vagy kamaszhősei sokszor emlékeztetnek), de már ott a későbbi nagy író, Az út, a Véres délkörök, a Nem vénnek való vidék szerzője. És nagy különbség még a későbbi művek meg a Suttree közt, hogy ez utóbbiban még meg-megcsillan a később már szinte teljesen elenyésző remény.

Van olyan McCarthy-regény, amely bármilyen okból igazán közel áll önhöz?

Hah, még túl kevés idő telt el ahhoz, hogy ne a Suttree legyen az – az eddig elmondottak miatt. Egyébként is szeretem az ilyen „átmeneti” jellegű regényeket.