Botházi Mária: Biorobot

Forrás: lenduletmagazin.hu

Már a megjelenésekor tudtam, hogy el szeretném olvasni a könyvet, és bár abszolút nem tartozik abba a kategóriába, amit általában olvasni szoktam, mégis biztosan tudtam, hogy tetszeni fog. A maga 160 oldalával nem volt egy vaskos olvasmány, a novellák is viszonylag rövidek, így szinte bármikor szünetet tarthattam kettő között, ha úgy adódott a helyzet.

Hétköznapi élethelyzetek tragikomikus párlata a kötet, amely tárcanovellái ezúttal is a női lét sajátosságait, a családi élet visszásságait, a társadalmi elvárások szorítását, a megfelelni akarás belső kényszerét, az öregedést, és a most középkorúak fiatalságát villantja fel fergeteges humorral, ironizáló, szatirikus hangvétellel, könnyed, játékos stílusával mosolyogtatva, ébresztgetve, néha sírva-nevettetve olvasóit. A szerző Boldogság juszt is a tiéd című kötetét (Koinónia, 2016) a Transindex portál Az év könyve díjjal tüntette ki. Ezúttal is garantált a szórakozás és a tükörbe nézés érzete.

A fülszöveg tárgyilagos, száraz stílusa egyáltalán nem jött be, de ez még nem vette el a kedvem, ugyanis az utolsó mondat már felkeltette az érdeklődésemet, főleg a tükörbe nézés érzete rész. Alapjáraton szeretem azokat a történeteket, amelyek elgondolkodtatnak, és elérik, hogy mérlegeljem magamban az eddigi döntéseimet. Biorobot. Már a cím is sokat sejtet, és nagyjából össze is foglalja a novellákat, holott csak az elsőben jelent meg szó szerint ez a kifejezés

„(…) De a biorobot jobban tetszik, úgy érzem, jobban lefedi azt, ami vagyok. Fokozatosan lettem ilyenné, azt hiszem. Észre sem vettem az átalakulást, aztán egy nap felkeltem, és megfogalmaztam magamnak: mi lett belőled, Bea? Biorobot.”

Sokszor visszatűnt a feminista gondolkodásmód a novellákban, de úgy érzem, ez egyáltalán nem volt erőszakos ,,akkor is lenyomom a torkodon, ha nem akarod” stílusú, nem vádaskodott, nem követelt magának nagyobb tiszteletet a kelleténél, inkább szarkasztikusan, beletörődően felvázolt egy tipikus, sokak által ismert élethelyzetet. Ez a stílus végig kitart, függetlenül attól, hogy ki a novella főszereplője, milyen korú vagy nemű, és hogy milyen helyzetben van jelenleg. Ezért is tetszett annyira az egész novelláskönyv: különböző személyiségek, élethelyzetek, de a stílus mégis egy, és ez egyáltalán nem volt zavaró.

„Szorongattam a tologatós kosár fogantyúját, egészen ráizzadt a tenyerem, néztem körbe-körbe, villanásszerűen a polcok felé. Akkor elkezdett forogni minden. Erősen villództak a fények, s összemosódtak a színek, kicsit olyan volt, mint amikor vonattal robog alagútban az ember.”

Ez a rész különösképpen tetszett. Egy magára maradt férj a főszereplő, aki néhány nappal azelőtt költözött el a feleségétől, a gyerekeitől, és most próbál egyedül megmaradni a lábán. Mindig is segítőkész, jóravaló férj volt, olyan, aki bevásárolt, és besegített otthon is. A jelenetben a szédülés azért következett be, mert vásárlás közben belepakolt egy rakás dolgot a kosárba, olyat, amit alapból beleszokott akkor, mikor hazafele menet megáll vásárolni, és a kasszához érve rádöbbent, hogy ebből szinte semmit sem szeret, mindent másvalakiért – a felesége, a gyerekek miatt – vett annak idején (meghatározott márkájú és zsírtartalmú tej, zabpehely, stb).

Többnyire azok a novellák jöttek be, amik egy nő szemszögéből voltak leírva. Volt olyan, aki tipikusan az a személyiség, aki gügyög a babáinak, többesszámban beszél (már ennyi idősek vagyunk), és az egész életét a gyereknevelésnek szenteli, ezzel is elveszítve önmagát. Volt olyan viszont, akinek nem lehetett/nem akart gyereket, és azt, hogy nincs neki, szinte minden alkalommal visszahallja a család többi tagjától, végül már ki is közösítették őt.

Akadtak élethelyzetek, amiken nem tudtam nem nevetni, és olyanok is, amik elborzasztottak. Az egészen biztos, hogy egyik történet sem állt távol tőlem, valamilyen szinten mindegyikben ráleltem önmagamra, vagy épp a saját hibámat véltem felfedezni benne.

Leginkább nekem is ez a tárcanovella tetszett, s nem csak azért, mert hatalmasat nevettem olvasás közben, hanem mert a saját családomat véltem felfedezni benne. Kis részlet:

„Amikor a férfi szerel, csak az itt és most van, az Egyetlen Dolog: a szerelés. Hosszasan készül a férfi a szerelésre, sokaknál akár hónapokig tart a felkészülés fázisa. Mert szerelni csak lélekben kellőképpen megerősödve lehet. Ihlet kell hozzá, ráhangolódás, és tökéletes együtthatók: tér, idő és gyakran az sem árt, ha a csillagállás is megfelelő. Ezt nem értik meg a nők, hogy az nem úgy van, hogy csak kapjuk elő a szerszámot, szerelünk, és pakolunk el. Az úgy nem szerelés, az olcsó, férfiatlan, kiforratlan fusimunka. Hiába rugdalja a család a kábeleket, szitkozódik a lógó csap mellett, kerülgeti a két hete darabokban megérkezett IKEA-komódot, dugdossa a lyukba a kijáró kilincset, várja a csillár felfüggesztését. Nyugi, ti szikrát szóró szemű nők, az idő mindent meg fog oldani. És a szerelő férfi. Főleg.”