Balázs Imre József: Éjszakák a zenben

Forrás: www.prae.hu

November hetedike, hétfő este, sötét, borongós idő. A Bartók Béla úton sétálva alig várom, hogy beléphessek a Kis Présház kellemes, családias légkörébe, hogy meghallgassam Balázs Imre József, kolozsvári irodalomtörténész, költő, avantgard kutató új verseskötetét bemutatóját. A költővel Péczely Dóra, a kötet szerkesztője és Balogh Endre, a Prae kiadó vezetője beszélget.

[...]

Az Éjszakák a zenben című kötet bemutatását először a költemények prozódiai és nyelvi megvalósulásának taglalásával kezdik. Balogh Endrének az az első kérdése, hogy ezek a szabadvers jellegű szövegek avantgard hatásra, abból ihletődve keletkeztek-e? Balázs Imre József szerint ezek a szürrealizmushoz állnak közel, hiszen hasonló áradó, szabad asszociációkon alapuló írás jellemzi őket, melyekben mégis van tömörség. Hozzáteszi, őt is meglepte a tapasztalat, hogy egy-egy gondolatot meddig visz el, aztán ha megáll, onnan folytatja, ahol az írás megszakadt korábban. „Kicsit szürrealista négysorosok ezek” – mosolyodik el.

Péczely Dóra hozzáfűzi, hogy bár szerkesztőként a kedvenc tevékenysége a kihúzás, tömörítés, redukálás, ez esetben fel kellett vennie a szöveg áradásának lendületét, és nem ellene tartania. Csak ott nyúlt bele a versek burjánzó képzettársításainak láncolatába, ahol az korlátozta az értelmezési lehetőségeket. Balázs Imre József elismeréssel jegyzi meg, hogy Dóra nagyon jó szerkesztője volt a kötetnek, mert pár sor különbséggel előbukkanó ismétlődéseket is észrevett.

Balogh Endre egy kettőségre hívja fel a figyelmet a szerző alkotásmódja tekintetében: elmondja, hogy ő alapvetően nem a „természet vadvirága” típusú költőnek gondolja Balázs Imre Józsefet, hanem sokkal inkább egy tudatos struktúrával dolgozó alkotónak.

Péczely Dóra egyből feloldja a kettő ellentmondásos viszonyát azzal, hogy rámutat, az alkotó fiatal kora ellenére hatalmas elméleti felkészültséggel rendelkezik, ezt a tudásanyagot pedig teljesen nem lehet kikapcsolni a versek írása közben sem. Emiatt talán félautomatikus írásnak lehetne ezt nevezni. Balázs Imre József bólogatva, mosolyogva helyesel.

Balogh következő kérdései a kötetkompozíció kialakulására vonatkoznak. Péczely szerint ritka az, hogy ennyire adja magát egy verseskötet felépítése, mint ebben az esetben. Ez egy teljesen álomszerű, egyéni kompozíció, melyben egy szintre emelődnek a legváltozatosabb költészeti témák. Balázs Imre József ennek kapcsán elmeséli, hogy a mikrociklusok, amelyekbe a verseit rendezte egy-egy elcsendesedett órájában születtek. Az egyazon egységbe tartozó művek rendszerint nagyjából egyidőben keletkeztek és összefüggnek. Hozzáteszi, hogy a lányai születésétől kezdve ír gyerekverseket, amelyek felnőtt költészetében is előhívták a személyességet. Ez pedig, noha sokszor rejtetten, de meghatározó eleme az Éjszakák a zenben című kötetnek is: ezt a fajta szubjektivitást nem csak a tudat szintjén működteti, hiszen a célja az volt, hogy egymás mellé helyezze a vele megtörtént eseményeket, olvasott dolgokat, álmokat és ezek emlékeit. Ezekhez a különböző tudásanyagokhoz való viszonyulásban nyilvánul meg a versek bensőségessége.

A bemutató utolsó részében a megjelenő témák sokféleségén van a hangsúly: mielőtt a költő felolvasná a Képesség című versét Péczely elmondja, hogy szerinte ez a kötet egy ars poeticája, majd a rövid alkotás minden fajsúlyos gondolatának elhangzása után Balogh Endre kimondja, amire minden jelenlévő gondol: „Dórának igaza van, mint mindig.” Hozzáteszi, hogy ő a zen szót írta fel a cím fölé és megkérdezi, hogy, miért jelenik meg a versekben sokszor egy ember nélküli világ, vagy, mint ez esetben, egy olyan, ahol Homo sapiens és természet közt nincs hierarchia. Balázs Imre József azt válaszolja, hogy egyrészt a ’zen’ szót András Sándor Lutheránus zen című kötete hatására merte beleírni ő is a kötet címébe.

Számára a zen a nyelv nélküliséget jelenti, azt a sokszor ember nélküli állapotot, melyben nem a saját perspektívánkat vetítjük rá a természetre, hanem hagyjuk azt önmagának lenni. „Megnézni, hogyan létezik egy virág, vagy micsoda egy felhő” – mondja, hozzátéve, hogy többek között ezért jó a költészet; ember és természet, egyén és kultúra, tudatos és tudattalan viszonyában is megvalósul a kötetben ez a fajta hierarchizálatlanság.