Anna Politkovszkaja: Orosz napló

Forrás: szakirodalom.atlatszo.hu

Amikor először hallottam arról, hogy megjelent magyarul Anna Politkovszkaja könyve, az Orosz Napló, nem nagyon értettem, miért is lenne ez épp most érdekes számunkra. Hiszen a Putyin-rendszer kiépülésének csupán egy rövidke szeletét mutatja be, a 2003 decembere és 2005 augusztusa közötti időszakot. Hogyan is lehetne megérteni az immár közel két évtizedes Putyin-korszakot alig két év történetéből? Hamarosan be kellett látnom, hogy tévedtem: Politkovszkaja ilyen rövid időszak leírásával is megérteti olvasójával, hogyan is működik a jelenlegi orosz rendszer.

A könyv elejét olvasva csak nőttek az előítéleteim: olyan, mintha a 2003-as év végi orosz napi sajtót olvasnánk. Az ország épp elnökválasztásra készül, és az a kérdés, ki mer elindulni Putyin ellen. Sorjáznak az Oroszországgal akkoriban mélyen nem foglalkozó magyar olvasó számára ismeretlen nevek, pártok és közvélemény-kutatási adatok. Nincs kontextus, ezért nehéz követni, mi történik.

Ám ha kitart az olvasó, hamarosan értelmet nyer a módszer, és kiderül, hogy Politkovszkaja e két év történetét elmesélve is képes bemutatni, hogyan is működik a putyini Oroszország. Továbbra is tömören tudósít a politikai eseményekről, de közben megjelennek az emberi történetek. Mindig is ez volt Politkovszkaja munkájának a legnagyobb értéke és legfontosabb ereje, amitől hatni tudott: személyesen látogatta meg a politika által megnyomorított, az orosz végeken élő embereket, és elmesélte történetüket az egész világnak.

Ma már világos, hogy pont ezért kellett meghalnia 2006-ban, nem sokkal a könyv kéziratának leadása után. Mert, többek közt, elment például Csecsenföldre, és megírta, hogyan teszi tönkre az emberek életét a mesterségesen fenntartott konfliktus.

A politikusokon kívül itt szinte mindenki áldozat. Megrázó kép, ahogyan Ingusföldön sorban állnak az eltűnt emberek hozzátartozói Politkovszkaja hotelszobája előtt, és arra várnak, hogy egyesével elmondhassák neki, hogyan rabolták el álarcosok fiukat, lányukat, apjukat vagy édesanyjukat.

Megrázóak az arról írott oldalak is, hogy a több mint háromszáz áldozatot követelő beszláni túszdráma helyszínére szinte elsőként érkeztek a nem sokkal korábban, a Dubrokvka színházban történt tragédia áldozatainak hozzátartozói. Hiszen ők voltak azok, akik pontosan tudták, min mennek át a meggyilkolt kisgyermekek szülei. Az is szívszorító, hogy a moszkvai áldozatok hozzátartozói, azaz maguk is szerény körülmények között élő emberek azok, akik gyűjtést rendeznek a beszlániaknak – mert tudják, hogy hivatalos segítségre ők sem számíthatnak majd.

Sőt, még pszichológiai segítséget is ők nyújtanak az újabb tragédiában a sorstársaknak: a Beszlánba kirendelt, frissen végzett, fiatal pszichiátereknek sem tapasztalatuk, sem idejük sincs, hogy valóban segítsenek feldolgozni a tragédiát az áldozatok hozzátartozóinak.

Anna Politkovszkaja (1958-2006) New Yorkban született, diplomata szülők gyermekeként. Újságíró, író és emberjogi aktivista volt; legjelentősebb munkája a második csecsen háború krónikája. A Novaja Gazeta újságírójaként a fenyegetések ellenére sem adta fel, hogy tudósítson a csecsen háború borzalmairól: az orosz és a nemzetközi közvélemény is az ő írásaiból értesült az eseményekről. Annak ellenére nem adta fel a munkát, hogy egyszer „eljátszották” a kivégzését is, másszor pedig megmérgezték. 2006-ban saját házának liftjében ölték meg, hat lövéssel. Öt főt elítéltek a gyilkosságért, ám máig nem világos, ki bízta meg, illetve fizette gyilkosait.

Ugyanígy a másik oldal tragédiáját is bemutatja: elmegy azon orosz katonák közé, akiket a csecsenföldi háború nyomorított meg, majd az állam magára hagyott. Kiábrándult, kemény, a fájdalmat alkohollal tompító férfiak, akiknek nagyon fiatalon derékba törte az életét Putyin háborúja, aminek a legfontosabb célja, hogy fenntartsa a feszültséget és a fenyegetettség érzését az országban. Hogy Putyinnak legyen mitől megvédenie az orosz népet.

„Az iskolapadból kikerült, naiv, jóképű Tolját egyből Csecsenföldre vezényelték, ahonnan totális idegroncsként jött haza – mint mindenki. Mindennemű rehabilitáció nélkül, egyenesen visszaküldték Karpusihába, az egyetlen fajta rehabilitáció az alkohol és a drog.”

Karpusiha az Urál-vidéken, az erdő mélyén áll, a legközelebbi regionális központ harmincnyolc kilométerre van, ahová földút vezet. Tolja hazaérkezése után, mint társai, drogozni és inni kezdett, „balhézott”, börtönbe került és HIV-fertőzött lett. Hamarosan egy „neurológiai fertőzés” miatt mellkastól lefelé lebénult.

Politkovszkaja látogatásának idején a huszonnyolc éves férfi már csak a halált várta édesanyja lakásában, ahová az asszony nappal, amikor elment dolgozni, bezárta fiát. Ha nyitva hagyta volna az ajtót, a tömbházban és környékén élő csavargók kirabolták volna a magatehetetlen férfit.

De nem csak az áldozatokra, az elkövetőkre is kíváncsi Politkovszkaja, ezért még az „oroszlán barlangjába” is bemerészkedett. Személyesen ment el a Putyin által frissen kinevezett csecsen vezérhez, Ramzan Kadirovhoz. A leírás annyira részletes, hogy olyan, mintha az újságíróval együtt érkeznénk meg a világ egyik legabszurdabb településére, Centorojba.

A faluból Kadirovék kitelepítették a lakosokat, minden házban a hadúr emberei laknak. A Centorojba vezető úton lépten-nyomon ellenőrzőpontok vannak, és minden házat hatalmas betonkerítés vesz körül. A Kadirov-villában pedig minden bútoron, tárgyon árcédula van: hogy egyértelmű legyen, milyen drága volt mindez.

Az utazás nem veszélytelen: a keményen kérdező Politkovszkajára megharagszik Kadirov, ő és emberei elkezdik provokálni és szidalmazni az újságírót.

Amikor beültetik egy kocsiba, azzal, hogy induljon haza, Politkovszkaja elsírja magát, mert biztos benne, hogy megölik még aznap éjjel.

Akkor még nem ölték meg, de 2006-ban már igen. Egyes hírek szerint Kadirov is állhatott a gyilkosság hátterében, de hivatalosan az ő felelőssége nem merült fel.

Hátborzongató úgy olvasni a könyvet, hogy tudjuk, nem sokkal annak befejezése után Politkoszkaját megölték. Ugyanannak a rezsimnek lett az áldozata, amelynek kegyetlenségét fáradhatatlanul, részletesen dokumentálta. Morbid, de épp Politkovszkaja könyvéből derül ki, miért is nem maradhatott életben: az egyre keményebb, a hatalomhoz egyre kegyetlenebb eszközökkel ragaszkodó Putyin-rezsim nem hagyhatta, hogy tovább dolgozzon.

Könnyű és népszerű lenne egyértelmű párhuzamokat vonni a könyvben leírt Putyin-rezsim és az Orbán-kormány jelenlegi működése közé. Persze, vannak párhuzamok: a civilek elleni támadások, az ellenzék diszkreditálása és leépítése, az idegenekkel szembeni gyűlöletkeltés, a külső ellenség kreálása.

És tagadhatatlan, hogy nekünk, magyaroknak 2019-ben azért roppant izgalmas ez a könyv, mert magunkat, a körülöttünk lévő világot kereshetjük a 2004-2005 Oroszországában.

Ám Oroszország nem Magyarország, és Orbán Viktor nem Vlagyimir Putyin. Orbán nem indít háborút (nem is lenne rá lehetősége), hogy fenntartsa a feszültséget az országban. Nem rabolnak el éjjelente ellenzékieket, és nem lőnek le újságírókat.

Ám jelzés és felhívás ez a könyv: Vlagyimir Putyin egy autokrata vezető, akinek az emberélet nem nagy ár a hatalma megtartásáért. És ez a Vlagyimir Putyin az, akit a magyar miniszterelnök nyíltan csodál, és akinek a kegyeit keresi. Ez pedig épp elég ok arra, hogy megijedjünk.