Amitav Ghosh: A puskakereskedő legendája

Forrás: litera.hu

Amitav Ghosh: A puskakereskedő legendája (részlet)

Nem takarékoskodtam az erőfeszítéssel, hogy csöndes, egyszerű, eseménytelen életet éljek – és ez olyan jól sikerült, hogy aznap, amikor a kolkatai esküvői fogadáson a Szadagar újra belépett az életembe a Puskakereskedő álarcában, fel sem ötlött bennem, hogy életem gondosan eltervezett nyugalma még egyszer véget érhet. – Amitav Ghosh könyvéből olvashatnak részletet Csuhai István fordításában.

„A gyerekkoromban volt idő, amikor Csand kereskedő és ellenfele, Manasza Devi ugyanannyira részei voltak az álomvilágomnak, mint amilyenekké Batman és Superman váltak, miután tanultam valamennyit angolul, és elkezdtem képregényeket olvasni. Akkoriban nem volt televízió Indiában, és a gyerekeket egyedül történetek mesélésével lehetett elszórakoztatni. És ha úgy adódott, hogy a történetmesélők bengáliak voltak, előbb vagy utóbb biztosan visszakanyarodtak a Kereskedő meséjéhez meg az istennőéhez, aki azt akarta, hogy a férfi a hódolója legyen.
A történet vonzereje kissé hasonlít az Odüsszeiáéhoz, egy leleményes emberi főhőssel, akit sokkal hatalmasabb földi és isteni erők ingerelnek fel. De Csand kereskedő legendája abban különbözik a görög eposztól, hogy nem a hős visszatérésével végződik a családjához és a javaihoz: a Kereskedő fiát, Lakindart egy kobra öli meg esküvője éjszakáján, és a fiú erélyes menyasszonya, Behula szerzi vissza kedvese lelkét az alvilágból, és juttatja a Kereskedő meg a Manasza Devi közötti küzdelmet ingatag megoldásra.
Nem emlékszem, mikor hallottam először a történetet vagy ki mesélte nekem, de az állandó ismétlés gondoskodása révén annyira mélyre süllyedt a tudatomban, hogy már az ottlétéről se volt tudomásom. De némely történetekben, akárcsak bizonyos élethelyzetekben, az életerőnek az a speciális dózisa van, ami lehetővé teszi, hogy más hasonszőrűeket túléljenek – és mivel a Kereskedő és Manasza Devi története nagyon régi, azt hiszem, eleget kell birtokolnia ebből a minőségből, ami biztosítja felbukkanását a mélyalvás hosszúra nyúlt időszakából. Mindenesetre amikor huszonvalahány éves egyetemi hallgatóként frissen megérkezve Amerikába témát kerestem egy kutatási dolgozathoz, a Kereskedő története kiolvadt emlékezetem örök fagyából, és még egyszer megragadta teljes figyelmemet.
Amint elkezdtem olvasni a Kereskedő történetét elbeszélő bánglá verses eposzokat (sok van belőlük), felfedeztem, hogy a legenda helye Kelet-India kultúrájában különös módon hasonlít ahhoz a mintához, ahogyan az én saját tudatomban él. A történet eredete Bengália emlékezetének kora gyermekkoráig vezethető vissza: valószínűleg a régió eredeti, őslakos népei között született, és talán valóságos történelmi alakok és események ihlették (manapság, szétszórva Asszám, Nyugat-Bengál és Banglades között, léteznek régészeti helyek, amelyek a közemlékezetben a Kereskedőhöz és a családjához kapcsolódnak). És a legenda a nyilvános emlékezetben is mintha életciklusokon menne keresztül, néha évszázadokon át szunnyad, csak hogy hirtelen feltámadjon az újramesélések friss hullámaival, amelyek egyikében-másikában az ismerős szereplők új nevek alatt jelennek meg, kissé megváltozott cselekményvezetéssel.
Néhány ezek közül az eposzok közül a bengáli irodalom klasszikusának számít, és az egyik ilyen lett az én kutatási dolgozatom tárgyává: egy hatszáz oldalas vers korai bánglá nyelven. Hagyományosan egyetértés mutatkozott abban, hogy ezt a szöveget a tizennegyedik században írták – de persze semmi nem fülsértőbb egy feltörekvő tudós számára, mint a hagyományos egyetértés, így hát a dolgozatomban azt bizonygattam, szövegbeli bizonyítékot idézve (ilyen a burgonya említése), hogy a vers végső formája jóval később alakult ki. Valószínűleg más kezek fejezték be, állítottam, a tizenhetedik században, jóval azután, hogy a portugálok megismertették az Újvilág növényeit Ázsiával.
Onnantól tovább bizonygattam, hogy a történet életciklusai – periodikus újraéledései az alvás hosszú szünetei után – a felfordulás és a felbomlás időszakaihoz kapcsolódnak, mint amilyen a tizenhetedik század volt Indiának azokban a részeiben, ahol az európaiak megalapították első gyarmataikat.
Azt hiszem, a dolgozatnak ez az utolsó része hatott leginkább vizsgáztatóimra (nem beszélve a folyóiratról, amelyik ezután közölte az érveimet összefoglaló rövid tanulmányomat). Visszatekintve nem annyira a fiatalkori gőg lep meg, mely engedte, hogy ezeket az érveket felhozzam, hanem inkább a tompultság, amely megkímélt engem annak felismerésétől, hogy a legendával kapcsolatos következtetéseim esetleg a saját emlékezetemben létezésének a történetére is vonatkozhatnak. Soha nem tettem fel magamnak a kérdést, vajon a legenda nem azért törhetett-e a tudatom felszínére, mert én magam életem legviharosabb éveit éltem: az az időszak volt, amikor próbáltam felgyógyulni a kettős sokkból, amit egy általam szeretett nő halála, majd egy égből pottyant ösztöndíj jóvoltából, ifjúságom küzdelmek szaggatta Kalkuttájából egy idilli amerikai középnyugati egyetemi városba költözésem jelentett. Amikor végül az az idő elmúlt, eltökéltté tett, hogy soha nem hagyom magamat még egyszer ilyen felforduláson keresztülmenni. Nem takarékoskodtam az erőfeszítéssel, hogy csöndes, egyszerű, eseménytelen életet éljek – és ez olyan jól sikerült, hogy aznap, amikor a kolkatai esküvői fogadáson a Szadagar újra belépett az életembe a Puskakereskedő álarcában, fel sem ötlött bennem, hogy életem gondosan eltervezett nyugalma még egyszer véget érhet.
– Biztos, hogy jó nevet mondasz? – kérdeztem Kanait lekezelően.
– Nem lehet, hogy valamit félrehallottál?
De Kanai állta a sarat, kitartott amellett, hogy a Puskakereskedő kifejezést alapos megfontolás után használta.
– Nyilvánvalóan tudod – tette hozzá a maga őrjítően felsőbbrendű módján –, hogy a Kereskedő alakja számtalan néven bukkan fel a folklórunkban. A történetek néha bizonyos helyekhez kapcsolódnak, és az az érzésem, hogy Bonduki Szadagar legendája egy ezek közül, egy helyi mese.
– Miért?
– Mert a legendája – felelte Kanai – egy szentélyhez, egy dhaam-hoz kötődik a Szundarbanszban.
– A Szundarbanszban! – Az elképzelés, hogy egy szentély bújhat meg egy tigrisektől nyüzsgő mangroveerdő belsejében, olyan valószínűtlen volt, hogy hangosan felnevettem. – Miért építene valaki egy dhaamot egy mocsárban?
– Lehet, azért – válaszolta Kanai hűvösen –, mert mindegyik kereskedőnek, aki kihajózott Bengáliából, át kellett kelnie a Szundarbanszon. Nem lehet máshogy elérni a tengert. A Szundarbansz az a határvidék, ahol a kereskedelem és a vadon szemtől szembe néz egymással; pontosan itt vívják meg a Profit és a Természet közötti háborút. Hol lehetne jobb helyen szentélyt építeni Manasza Devinek egy kígyóktól hemzsegő erdőnél?
– De látta valaki ezt a szentélyt? – kérdeztem.
– Én magam nem jártam ott – válaszolta Kanai. – De Nilima nagynéném igen.
– A nagynénéd? Nilima Bose-ra gondolsz?
– Igen, pontosan rá – vágta rá Kanai. – Ő beszélt nekem Bonduki Szadagarról és a dhaamról. Hallotta, hogy Kolkatában vagy, és megkért, mondjam meg neked, örömmel venné, ha meg tudnád őt látogatni. A nyolcvanas éveinek a végén jár, és ágyban fekszik, de az agya olyan éles, mint mindig is. Szeretne veled beszélgetni a szentélyről, azt gondolja, hogy érdekelni fog téged.
Tétováztam.
– Nem tudom, hogy lesz-e időm – magyaráztam. – Rövidesen indulok vissza New Yorkba.
Megvonta a vállát.
– Rajtad áll. – Előhúzott egy tollat, felírt egy nevet és egy telefonszámot egy kártyára, és a kezembe nyomta.
Közelebbről megnéztem a kártyát, arra számítottam, hogy a nagynénje neve lesz rajta. De nem azt írta oda.
– Piya Roy? – vontam fel a szemöldököm. – Az kicsoda?
– Barát – felelte. – Bengáli amerikai, valahol Oregonban tanít. Télre jön ide, mint te, és a nagynénémnél szokott lakni. Most itt van, és intézi a dolgokat, ha a látogatás mellett döntesz. Hívd fel. Azt hiszem, úgy érzed majd, megérte a fáradságot – Piya érdekes nő."

A könyvritkaságokkal kereskedő Deen Datta csendes élete teljesen felfordul, miután egy fogadáson egy elfeledett bengáli legendát hall Manasza Devi, a kígyók titokzatos istennőjének és az ismeretlen Puskakereskedőnek a történetéről.

Deent a nagyszájú, vállalkozó kedvű fiatal fiú, Tipu viszi el a kígyóistennő szentélyének otthont adó Puska-szigetre, és itt ismerkedik meg Rafival is, aki végül segít a legenda írásos nyomait értelmezni. A látogatásnak azonban nem várt következményei lesznek. Deen különleges utazásba sodródik, amely bonyolult szálakon keresztül Indiából Los Angelesbe és Velencébe vezeti, miközben sorra tűnnek el azok az emberek, akikkel egykoron a szigeten járt. Kalandjai során a régi barát, a velencei kultúrtörténész Cinta és az elkötelezett biológus és természetvédő Piya segítenek neki, hogy megtalálják az összefüggéseket a rejtélyes történetben, aminek hirtelen mindenki részesévé vált. A kultúrtörténeti nyomozás során feltárul a mangroveerdők varázslatos környezetében született legenda háttere, a tizenhetedik századi Velence tengeri kereskedelmének világa, és végül megtudhatjuk, hogy a szálak miként fonódnak össze a modern ember vándorlásaival és a klímaváltozással.

A Puskakereskedő legendája téren és időn könnyedén átívelő, gyönyörűen megírt regény. A meredély szélén egyensúlyozó világunk, a növekvő törésvonalak és a megállíthatatlan változások, de egyben a remény története is. A díjnyertes szerző világ körül, folklorisztikus műve minden részletében kortárs irodalom.