Adania Shibli: Egy apró részlet

Forrás: szeged.hu

Idén áprilisban kissé furcsa, ám nagyon is szép gesztusként a Magvető kiadó egy időben jelentetett meg egy palesztin (Adania Shibli: Egy apró részlet) és egy izraeli (Yishai Sarid: Az emlékezés szörnye) kisregényt, amelyekben nemcsak az íróik származási helye közös, de a témájuk is, hiszen mindkét mű – természetesen sok egyéb mellett – az egyéni és a történelmi emlékezet fontosságát és lehetőségeit kutatja.

Most a palesztin szerző művét ajánlom, amely bár a cselekménye alapján – egy évtizedekkel ezelőtt izraeli katonák által megerőszakolt és meggyilkolt fiatal lány utolsó napjait próbálja meg rekonstruálni egy ma élő, szintén palesztin írónő – lehetne egy sokadik és sablonos „adjunk hangot az elnémítottaknak” történet, ám Shibli szerencsére egészen meglepő irányban közelít a történtekhez.

Az Egy apró részlet két részből áll, amiből az első 1949-ben, vagyis közvetlenül a Nakba, a palesztinok az újonnan megalakult Izrael területéről való kiűzése után játszódik.

Az, amit itt olvasunk nem a történtek miatt lesz igazán különleges, hanem a Shibli látásmódja és az általa használt nyelv miatt. Az írónő ugyanis egy hihetetlenül szenvtelen, aprólékosan részletező, csak a tettekre és a környezetre fókuszáló, és gyakorlatilag az emberi gondolatokat, érzelmeket tökéletesen kiiktató nyelvet használ arra, hogy megmutassa nekünk, mi történhetett az alatt a pár nap alatt, amit itt töltött az a frissen idevezényelt izraeli egység, amelynek feladata az egyiptomi határ védelme, és az esetlegesen beszivárgó ellenséges csapatok felszámolása. Shibli őrületesen precíz és elképesztően lassú leírásai révén képet kaphatunk arról, hogy milyen lehetett az élet ebben a fenyegető és szinte élhetetlen terepen, hogyan zajlottak a folyamatosan ismétlődő és értelmetlennek tűnő őrjáratok – amelyek során azért a katonák rajtaütnek egy fegyvertelen csempészkaravánon, hogy az egyetlen túlélőt, egy fiatal lányt magukkal vigyék –, és szép lassan körvonalazódik előttünk, hogy milyen szörnyűséges és félelmetes ember is lehetett a csapat parancsnoka, aki egy pókcsípés következtében szép lassan elevenen elrohad a szemünk előtt.

A szerző egy valódi és egyébként a valóságban is megtörtént horrort fest le nekünk, amelyben a zsidókat közelmúltban ért atrocitások és az ebből is következő erőteljes nacionalizmus, na meg a lassan megőrülő (?) parancsnok embertelen ötlete (katonái döntsék el, hogy a lányt az első faluban leadják, vagy csoportosan megerőszakolják, majd megöljék) egyenes úton vezetnek el bennünket oda, hogy a napokon át erőszakolt lány végül a sivatag homokjában végezze.

A második egység elbeszélője egy palesztin nő, aki évtizedekkel később egy újságcikkben olvas erről a lányról, és elhatározza, hogy amennyire csak lehet, utánajár a történtének, és megpróbál hangot adni az egykori áldozatnak. Ahogy követjük ennek a szintén mindvégig névtelenül maradó nőnek az útját keresztül Izrael egymástól szinte hermetikusan elkülönített zónáin (bizonyos zónák lakói, természetesen főleg palesztinok, nem közlekedhetnek szabadon), nem csak a zsidó állam jelenéről, a lépten-nyomon felbukkanó ellenőrzőpontokról, a fegyveres katonákról és a lassan teljesen eltűnt palesztin településekről olvashatunk, de arról is, hogy eljutottunk egy olyan korba, amikor az elbeszélő már meg sem lepődik azon, ha a munkahelye mellett felrobbantanak egy épületet, amelyben terroristák bujkálnak, legfeljebb azon bosszankodik, hogy az összeomlott épületből beszálló port milyen nehéz lesz feltakarítani...

„Erről jut eszembe, remélem, nem okozok kellemetlenséget azzal, hogy megemlítettem a katonával történt esetet és az átkelőhelynél szokásos biztonsági vizsgálatot, vagy hogy világos arab nyelven beszélek arról, hogy mi itt megszállás alatt élünk. A puskalövések ropogása, a katonai őrjáratok szirénája, néha helikopterek, harci repülők zúgása és a robbanások döreje, majd utána a mentőautók szirénája nemcsak olyan hangok, amelyek bevezetik a műsorfolyamot megszakító rendkívüli tudósításokat a médiában, hanem már a hétköznapi kutyaugatással versenyeznek, hiszen az univerzum megszokott hangjainak részévé váltak.”

Shibli ebben a második egységben nem csak Izrael jelenét írja meg torokszorító feszültséggel palesztin szemszögből, de közben az itteni történések tökéletesen rímelnek az évtizedekkel korábbiakra, és ebből a részből is kiviláglik, talán a legfőbb probléma éppen az, hogy nincsen párbeszéd, sem most, sem korábban. Bár mint említettem, ez a mű lehetne egy „adjunk hangot az elnémítottaknak” regény is, de ironikus módon az egyetlen párbeszéd a kutatni vágyó nő és egy barátságos izraeli hobbi-muzeológus között zajlik, az egykori áldozat hangját meg nem hallhatjuk, hiszen az ő nyelvét senki nem érti, mivel az egyedül ábrázolható szemszög még palesztinként is az izraeli...

Adania Shibli kisregénye, az Egy apró részlet egy meglepően érett hangon megírt, és a már bevett sablonokat kerülni igyekvő alkotás, és mint ilyen, kimondottan érdekes és értékes mű is. Nem csak az izraeli-palesztin konfliktus után érdeklődőknek, hanem mindenkinek. Igazi nagybetűs irodalom.